Nem tudta elengedni élete szerelmét: Hofi özvegye támogatta Sas József összetört feleségét

Péntek délben szerettei és rajongói végső útjára kísérték Sas Józsefet. A nagy nevettető búcsúztatója zárt körű volt, csak a legszűkebb hozzátartozói tarthattak a gyászmenettel, s lehettek ott, amikor a koporsót a földbe helyezték.

Komjáti Zsuzsa, a nagy nevettető felesége még a gyászolók érkezése előtt a koporsót simogatva búcsúzott férjétől. Zsuzsát a korán érkező Hofi Ildikó zökkenti ki, mellé lépve átöleli, majd az egész esemény alatt szorosan tartja. Szükség is van a támogatására, felesége szemmel láthatóan nem tudja elengedni élete párját. Sas József temetésén három jó barát mondott beszédet. Beregi Péter, Heller Tamás és Gálvölgyi János.

„Egy színész csak a színpadon él, ha onnan lelép, olyan, mint a többiek. Személyi és taj-szám, kórházban legfeljebb „ketteske”. Te nem adtad fel ilyen könnyen, nem tudom, tudtad-e, amit mindannyian sejtettünk, legyünk őszinték: tudtuk, hogy ebből a helyzetből nem lesz „Sasazértis”. De azt szuggeráltad, hogy nem szabad feladni, sikert kell csinálni” – mondja Gálvölgyi.

Heller Tamás a beszéde végén nem bírja visszatartani a könnyeit, az utolsó szavakat már sírva mondja.

„Mi félszavakból megértettük egymást. Csak abban nem értettünk egyet, hogy kell egy poént, pláne a slusszpoént elmondani. Te mindig erőteljesen, felfelé hangsúlyozva csináltad, én ejteni szeretem. Ezen aztán mindig parázs vita volt köztünk. Hiába mondtam, hogy úgy, ahogy te kéred, az neked áll jól. Nekem meg a másik. Lassan befejezem, tudom, most kell jönni a slusszpoénnak. De egy ilyen tevékeny, izgő-mozgó embernek, hogy mondjam az utolsó mondatot? Egy biztos: sem felfelé, sem lefelé. Hanem, csak úgy egyszerűen, őszintén, fájó szívvel: Nyugodj békében!”

Az özvegyet végig a karjaiban tartó Hofi Ildikó rengeteget köszönhet Sas Józsefnek.

„Több mint húsz éve ismerem Józsit, Gézám által a hatvanadik születésnapján ismertem meg – mesélte Hofi özvegye a Borsnak. – Számomra ő volt és marad az elegancia, a fittség és a barátság mintaképe. Csodálatos ember volt, az ajtaja mindig nyitva állt a barátok előtt.

Nagyon sok időt töltöttünk együtt, neki köszönhetem az életem egyik legnagyobb ajándékát, Zsuzsát, a legjobb barátnőmet. Természetes volt, hogy ma is mellette állok, támogatom. Bárcsak többet tehettem volna érte, értük! Ha Józsi nem kap agyvérzést, állítom, hogy 150 évesen kellett volna agyoncsapnunk, olyan jó kondiban volt!” - nevette el magát.

„Néhány éve a Kongresszusi Központ lépcsősorán szaladt utánam csak azért, hogy máshova üljünk. Amikor utolért a körülbelül kétszáz méteres sprint után, döbbentem bámultam rá: Te nem lihegsz Józsi? Nem fájnak a térdeid? Ő csak nevetett. Fitt volt és életigenlő. Amikor már másfél éve feküdt a betegágyában, meglátogattam, azt kérdeztem tőle: Hogy vagy, Józsikám? Csillogó szemmel válaszolt: „Ildikém! Én olyan boldog vagyok!” Ezt őszintén mondta. Szerintem csak az lehet ilyen helyzetben is boldog, akit annyi szeretettel ápolnak, hogy észre sem veszi, hogy baja van. Zsuzsám így ápolta, így szerette. Ezért is engedte el olyan nehezen.”