A Századvég sorozatot indított, melyben az Európai Bizottság tagjainak eddigi demokratikus teljesítményét értékelik. Ezúttal Jean-Claude Junckert, az Európai Bizottság elnökének tevékenységét vizsgálták.
Jean-Claude Juncker bizottsági elnöki időszaka alatt nem bizonyult sikeresnek kitűzött céljai megvalósításában, illetve a kontinens bizonyos területein elért eredményei tekintetében elenyésző szerep jutott neki.
Az energiapolitika területén még ma is a tagállami döntéshozatal a meghatározó, míg a klímavállalások kapcsán az EU már jóval Junckerék előtt – az elmúlt bő két évtizedben – következetesen tartotta magát a szigorításokhoz.
Juncker hivatali megnyilatkozásaival akár a lengyel belpolitika, akár például a magyar kvótanépszavazás kapcsán megmutatta, hogy
a neki valamiért nem tetsző esetekben nehezen tudja tiszteletben tartani a népszuverenitást, a népakaratot vagy a közvetlen demokrácia intézményeit.
A luxemburgi politikus saját személye, habitusa is nyilván kevéssé volt alkalmas arra, hogy megőrizze hivatala tekintélyét, amire pedig nagy szükség lett volna az integráció nehezebb éveiben.
A Juncker-bizottság vezette Európai Unió eredménytelen volt több, az ő időszakában kicsúcsosodott válságszituáció megoldásában: így nem tudta az Európai Unió határain kívül tartani a migránstömegeket, ugyanakkor nem tudta a közösségen belül tartani az Egyesült Királyságot – a két súlyos kudarc „fémjelezte” igazán az Európai Bizottság utóbbi éveit, ami az EB fő emberének és „arcának”, Junckernek is a saját személyes felelőssége és súlyos vezetői balsikere.
A Juncker-hivatal saját kommunikációja nagymértékben akár rá is segíthetett e kedvezőtlen folyamatokra.
A hivatali transzparencia kérdésében – részben saját korrupciós botrányai miatt is – fokozott felelősség terheli őt az Európai Bizottság elnökeként.
Jean-Claude Juncker rossz helyzetfelismerését, elnöki alkalmatlanságát mutatja, hogy mindig azokat a politikusokat és nemzetállami kormányokat támadta, bírálta a nyilvánosságban, akik (Kelet-Közép-Európából) érdemi javaslatokat tettek a fölmerült problémák kezelésére, sőt,
többnyire magát a helyes diagnózist is csökönyösen elutasította, ezt beszédei is bizonyítják.
Elévülhetetlen szerepe van abban, hogy az integrációs közösség politikai tekintetben élesen megosztottá vált, és még kommunikációs tekintetben sem kívánta magára vállalni a konfliktusenyhítő – a felek között érdemben és hatékonyan közvetítő – EU-s intézményi vezető felelősségteljes szerepét.
Juncker bizottsági elnök tökéletesen elsajátította a hibás és sikertelen kommunikáció szinte összes „kellékét”: megnyilatkozásai nem voltak képesek közös kódot teremteni partnerei, politikai ellenfelei számára, saját érzelmei sokszor rossz irányba vitték következtetéseit, s
hol a hazugság, hol pedig a hallgatás, elhallgatás eszközéhez folyamodott.
Mindezek alapján kimondható, hogy Jean-Claude Juncker "megbukott a vizsgán", osztályzatainak átlaga nem éri el az elágséges szintet (1,88).
A Századvég tanulmánya teljes terjedelmében itt olvasható.
