Újabb döbbenetes történet a Pesti úti idősotthonból: „Én ápoltam naponta a férjemet, amíg beengedtek, utána meghalt”

„Az az otthon egy halálgyár” – mondja megtörten a Ripost-nak J. K. Katrin, aki a napokban temette el férjét. Az otthonban azt mondták neki, férje lázas volt és köhögött, azért került kórházba, de a kórházban az orvos egészen mást mondott az özvegynek.

„A férjem nem volt lázas! Csináltak neki mellkas- és tüdőröntgent, de ott minden rendben volt. Viszont nagyon ki volt száradva, a veséi leálltak, nagyon rossz állapotban került be” – számol be az özvegy. Amíg tehette, otthon ápolta gerincbeteg férjét, azért döntött a család az otthon mellett, hogy folyamatos orvosi ellenőrzést és felügyeletet, gondos ápolást kapjon, felesége már nem bírta emelni. Ha tudja, hogy ez lesz a férje veszte, nem engedte volna bemenni.

„Amikor kiderült, hogy rühes lett, majd elájultam! Naponta mentem kezelni a sebeket, pelenkáztam, etettem. Ha később tudtam menni, akkor se csinálta meg senki és nem is segítettek. Sokszor a saját vizeletében találtam rá! Orvossal nem tudtam beszélni. Nem árulták el, milyen gyógyszereket adnak neki, de amikor elkezdett zavartan viselkedni, állandóan aludt, kiderítettem: nyugtatózták úgy, hogy sosem volt pszichés problémája! Kértem, hogy azonnal hagyják abba, erre a pszichiáterre hivatkoztak, de addig cirkuszoltam, míg be nem fejezték a nyugtatózást” – mondja az asszony.

Ezért az „ellátásért” havonta több mint 100 ezer forintot fizetett a család. Már azon gondolkodtak, hogy elhozzák onnan Józsefet, amikor látogatási tilalom lépett életbe.

„Amikor ezt meghallottam, tudtam, hogy ez a férjem halálát jelenti, mert se etetni, se pelenkázni nem fogja senki az otthonban” – teszi hozzá szomorúan az özvegy, aki szerint nem csoda, hogy a koronavírus-járvány ilyen gyilkos volt az intézményben, ahol láthatólag alig törődtek a beteg, idős emberekkel.