Grosics Edina: Édesapám öröksége a mai napig él

Grosics Gyula 100. születésnapja alkalmából több megemlékezést is rendeztek: emlékkiállítás nyílt a Grosics Gyula Katolikus Sport Általános Iskolában, és emléktáblát avattak a budapesti Szent István bazilikában. A legendás „Fekete Párduc” nemcsak a magyar labdarúgás egyik legnagyobb alakja volt, hanem olyan ember is, akinek hite, tartása és szemlélete generációkra hatott. Az évforduló apropóján lányával, Grosics Edinával beszélgettünk emlékezetről, örökségről és a személyes történetekről, amelyek a legenda mögött állnak.

Lánya, Grosics Edina a Ripostnak nyilatkozva személyes történeteken keresztül idézi fel édesapja hitét, tartását és kivételes pályafutását. Megismerhetjük a legenda mögötti embert: a hit, a fegyelem és a sport egységét, valamint az örökséget, amely ma is irányt mutat a fiataloknak.

Grosics Gyula lánya hitről, fegyelemről és a magyar színek súlyáról mesél

A Grosics Gyula Katolikus Sport Általános Iskolában rendezett emlékkiállításon Lomnici Zoltán, az Aranycsapat Testület elnöke bejelentette a Grosics 100 emlékév elindítását. Az Aranycsapat minden olyan tagja előtt emlékévvel tisztelegnek, akinek születésének századik évfordulója elérkezik, amelynek során labdarúgó tornákkal és különböző rendezvényekkel őrzik meg örökségüket. 

Mit jelentenek számodra ezek a centenáriumi események, és mit gondolsz, édesapád, Grosics Gyula hogyan élte volna meg ezt a figyelmet?

Grosics Edina: A századik születésnap különleges alkalom, és nagyon megható volt látni, hogy milyen széles körben emlékeztek meg róla. A születésnap alapvetően családi ünnep, de vannak olyan életutak, amelyek túlmutatnak a családon, és édesapámé ilyen volt. Büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy ennyi ember szereti és tiszteli őt. Nem véletlen, hogy a Nemzet Sportolója lett, és hogy akadémiát, stadiont, sportcsarnokot, utánpótlástornát és iskolát neveztek el róla. Az iskola különösen közel állt hozzá. Többször ünnepelte ott a születésnapját, és én is sokszor elkísértem. A családunk számára nagy megtiszteltetés, hogy az intézmény az ő nevét viseli, és szellemiségében is hű maradt ahhoz az értékrendhez, amit képviselt. A mostani megemlékezés is nagyon méltó volt, sok kiváló sportoló és közéleti szereplő jelenlétében. Az iskola különlegessége, hogy tantermei olimpiai bajnokok nevét viselik, és sokan közülük személyesen is eljöttek. Ez jól mutatja, milyen erős közösséget jelent a magyar sport, és milyen örökséget hagyott maga után az Aranycsapat.

- Ha a fiatal Grosics Gyulára gondolunk: milyen ember volt ő a pályája elején, még az ismertség és a legendás sikerek előtt? Milyen értékeket hozott magával abból az időszakból, a családjából?

G. E.: Mélyen vallásos családból származott, és ez egész életében meghatározó maradt. A nagymamám különösen erős hitű ember volt, aki egy súlyos betegségből való váratlan felépülését isteni csodának tekintette. Ettől kezdve még inkább a hitnek szentelte az életét, és azt szerette volna, ha az édesapám pap lesz. Korábban hegedülni taníttatta, mert mindenképpen szellemi pályát képzelt el számára – kiutat a bányászcsalád nehéz életéből. Az édesapám azonban már gyerekként beleszeretett a futballba. Az első próbálkozása ugyan nem volt sikeres, és ez nagyon megviselte, de később váratlan lehetőséget kapott: egy komáromi mérkőzésen – ahol sem az első, sem a második számú kapus nem tudott jelen lenni – be kellett állnia a kapuba, és olyan jól védett, hogy attól kezdve a dorogi csapat tagja lett. Tizenhat évesen már NB II-es játékos volt, ami óriási teljesítménynek számított. Innen indult az a pálya, amely végül a Honvédhoz, a válogatotthoz és az Aranycsapathoz vezetett. Már ekkor érezte, hogy az isteni gondviselés vezeti őt. Sokszor mondta, hogy gyerekkorától úgy élte meg az életét, mintha egy láthatatlan erő irányítaná, és hogy a hite mindig erőt adott neki a nehézségek idején.

- Grosics Gyula életében tehát egyszerre volt jelen a hit, a sport és a fegyelem. Mit gondolsz, ez a hármas hogyan kapcsolódott össze benne, és miként hatott a gondolkodására, döntéseire – akár a pályán, akár azon kívül?

G. E.: Nála ez a három dolog szorosan összetartozott. A hit adott neki tartást és belső biztonságot, a fegyelem pedig azt az erőt, amellyel végig tudta járni az útját. A sportban is ezt képviselte: alázatot, kitartást és felelősséget. Úgy gondolta, hogy a tehetség önmagában nem elég, azzal élni kell, és ez kötelességet jelent. A pályán is ennek szellemében játszott. Nemcsak kapus volt, hanem irányító személyiség, aki átlátta a játékot, és irányította a védelmet. Újító volt a maga korában: gyakran kifutott a kapujából, részt vett a játék építésében, és ezzel forradalmasította a kapus szerepét. A fekete mez is az ő egyéni jelképe lett, amely egyszerre fejezte ki különállását és belső tartását. Valahol a papi hivatást is jelképezte, bár a nagymama így sem enyhült meg, hogy nem pap lett belőle. Soha egyetlen meccsére sem ment el. Később Lev Jasin, a híres szovjet kapus is tőle vette át a fekete mezt. Az élet nehézségei – az eltiltások, a politikai nyomás, a megpróbáltatások – sem törték meg. Mindig megőrizte a hitét és a méltóságát, és ez segítette abban, hogy visszatérjen, és újra a legjobbak között legyen.

- Édesapád egész életében hangsúlyozta az utánpótlás-nevelés fontosságát. Véleményed szerint honnan fakadt ez az elkötelezettség, és mit tartott a legfontosabbnak a fiatal sportolók nevelésében?

G. E.: Azt vallotta, hogy a sport nemcsak eredményeket ad, hanem jellemet formál. Az Aranycsapat sikereinek egyik titka is az volt, hogy nem egyénekként, hanem közösségként gondolkodtak. Mindig azt mondta, hogy amikor a pályára léptek, nemcsak önmagukat, hanem az egész nemzetet képviselték. Úgy gondolta, hogy a sport alázatra, kitartásra és felelősségre tanít. Nemcsak a fizikai teljesítményt fejleszti, hanem az ember személyiségét és világhoz való viszonyát is. Ezért tartotta fontosnak, hogy a gyerekek már fiatal korban kapcsolatba kerüljenek a sporttal. Nem feltétlenül az élsport miatt, hanem azért, mert a sport egészségesebb, erősebb embereket nevel, és tartást ad. Nagyon büszke volt arra, hogy az iskola az ő nevét viseli, és hogy ott egyszerre nevelnek jó sportolókat és művelt, gondolkodó embereket. Szerette a gyerekeket, és mindig örömmel találkozott velük.

- Ha Gyula bácsi ma üzenhetne valamit a fiatal sportolóknak – akár a mostani megemlékezések apropóján –, mi lenne az a gondolat, amely leginkább tükrözi az ő szemléletét és örökségét?

G. E.: Azt, hogy a magyar színeket képviselni a legnagyobb megtiszteltetés. Ez egyszerre kiváltság és felelősség. Mindig azt mondta, hogy a tehetség ajándék, de kötelesség is, amellyel élni kell. Az Aranycsapat tagjai teljes odaadással szolgálták a hazájukat, és példát mutattak abban, mit jelent kitartással, fegyelemmel és hittel dolgozni egy célért. Az ő életútjuk azt bizonyítja, hogy a siker mögött mindig áldozat, lemondás és rendíthetetlen elkötelezettség áll.

Grosics Gyula korabeli felvételeken