Józan László: „Pszichoterapeutához jártam”

Március 16-án töltötted be a 37-et. Hogyan ünnepelted a jeles napot?

Munkával, ugyanis a szülinapom is próbával telt. Ráadásul az előző napon több helyszínen szavaltam a nemzeti ünnep kapcsán, de ez minden évben így szokott lenni. Szerencsére 16-án este jutott idő egy koccintásra a barátokkal, de nagy buli nem volt, mert a 37 az se nem kerek, se nem fél. (Nevet.) Számomra az évben két ünnep fontos, a születésnapom és a karácsony, mert ez a kettő a családról szól.

Korábban többször említetted, hogy jót tett neked a kor. Tényleg így van?

Szerintem kifejezetten! Néha nosztalgiából meg szoktam nézni a gyerekkori képeimet, és akkor mindig rájövök, hogy jót tett a kor. Sokan kérdezik, nem zavar-e, hogy harminc fölött vagyok, közel a negyvenhez, de egyáltalán nem. Szerintem minden kornak megvan a maga szépsége – bár erre az idősebbek rávágják, hogy „Akkor csak egyet mondj!” De én jól érzem magam a bőrömben, az elmúlt nagyjából négy évben nagyon jó mederbe került az életem.

Ezek szerint élvezed az idő múlását?

Tulajdonképpen igen, bár egy picit rémisztő. Van abban valami furcsa és megfoghatatlan, hogy közelebb vagyok a negyvenhez, mert fejben bizonyos szempontból megragadtam a harmincas éveim elején. Akkor nagyon sok minden történt velem – Barátok közt, színház, tévé, egy csomó új lehetőség egyszerre –, új világ nyílt ki számomra. Nem tudom, hogy ha húsz év múlva itt ülünk és beszélgetünk, akkor ugyanezt tudom-e elmondani neked, de most egyáltalán nem zavar, hogy hány éves vagyok.

Van valamilyen terved, hogy mi lesz veled 20 év múlva?

Mindig vannak terveim. Például többet szeretnék utazni, mert bár sok helyen jártam már a világban, de rengeteg olyan is van, ahol nem. Tehát 20 év múlva nagyjából ugyanazt szeretném, ami most van, csak több országgal a hátam mögött és még nagyobb belső elégedettséggel, lelki békével.

„Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a negyvenes évek mit hoznak majd”

A fiatalkori képeket nézve az ember a külsőt vizsgálja. A belsőd, a gondolkodásod is változott?

Igen, változott, mert lelkileg is jól vagyok, és ezt a harmincas éveim hozták el nekem. A belső világom összhangba került a külső világgal, és ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam volna az élettől. Ezt a harmóniát betudom annak, hogy a húszas éveiben az ember mindenhol ott akar lenni, mindenkivel meg akar ismerkedni, és ez a harmincas évekre lecseng. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a negyvenes évek mit hoznak majd.

Sajnos azonban nem csak jó dolgok történtek veled ezekben az években.

Pont harmincéves voltam, amikor anyukám meghalt, és az egy olyan fájdalmas törés volt, hogy szakember segítségét kértem, pszichoterapeutához jártam. Erről nyíltan beszélek, mert ez ma még mindig egy olyan téma, ami sokaknál tabu, pedig szerintem erről beszélni kell! Ő segített túljutni a mélyponton, és megtanított arra, hogy ha bármikor újra mélyre kerülnék, hogyan tudom saját magam megoldani a helyzetet. Nem tudnám megfogalmazni, pontosan hogyan csinálom, de azóta valahogyan el tudom érni ezt.

„Egyedül kellett megállnom a helyemet”

Menjünk vissza egy picit az időben. Milyen volt a gyermekkorod Kárpátalján?

Nagyon szerettem. Szép és kiegyensúlyozott volt; átlagos életet éltünk, a szüleink mindent megadtak nekünk a saját korlátaikon belül. Anyukám kitűnő háziasszony volt, imádtam a főztjét, és mindennap megkérdezte, hogy mit főzzön. Általában az készült, amit én kértem – apukámnak vagy a nővéremnek nem nagyon volt ebbe beleszólása. (Nevet.) A nővérem már kamasz volt, amikor én még a kisautóimat tologattam, és ez a két korosztály taszítja egymást. De később egymásra találtunk, anyukám halála pedig még közelebb hozott minket egymáshoz. Ma már ő az egyik legjobb barátom. Amikor kitört a háború, a keresztlányommal Kárpátaljáról Budapestre költöztek, ma már itt élnek. Apukám pedig néhány hetente ingázik, most húsvétra megint jön hozzánk, úgyhogy boldog vagyok, mert újra együtt lesz az egész család.

Fiatalon kerültél el a szülőfaludból. Ezt hogyan élted meg?

A felnőtt életemet már Budapesten kezdtem, és ettől kinyílt a világ. Mindig is azt éreztem, hogy nekem nagyvárosban kell élnem, és ez 18 évesen eljött, amikor elsőre felvettek az egyetemre, és ideköltöztem. Nagyon boldogan, de magányosan kezdtem a felnőtté válásom napjait, hiszen bár teljesült a vágyam, felvettek, ugyanakkor kiszakadtam a saját közegemből, a barátok otthon maradtak, és nehéz volt, mert egy más környezetből jöttem, ahogyan a körülöttem lévők is. Kezdetben nem volt könnyű ezt összehangolni, de idővel ez megváltozott. Aztán, amikor végeztem, akkor egy európai fővárosban tulajdonképpen tök egyedül kellett megállnom a helyemet.

„Megtanultam testileg és lelkileg is karbantartani magamat”

Érzelmes embernek tartod magad?

Abszolút, olyannyira, hogy még tárgyakhoz is kötődöm érzelmileg. Például ha anyukámtól kaptam valamit, akármilyen pici semmiséget, azt én a mai napig őrzöm, de sok más ilyesmi is van. Színészként nem tudok érzelmek nélkül dolgozni, és az, hogy az érzelmeimből élek, néha jó, néha kevésbé.

Sok változásról meséltél. Ezek hogyan hatottak rád?

Az egyetem, a barátok, a színház rengeteget változtatott rajtam, már pusztán azt is, hogy sokkal többet olvasok, és ezáltal nyitottabb lettem a világra. Mi a lelkünkkel dolgozunk, én a szerepeket próbálom magamból megformálni, de ez fordítva is működik. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a sok eljátszott karakter által olyan tulajdonságaim lettek, amik előtte nem voltak. Például sok évig játszottam A dzsungel könyvében, és a rengeteg – fizikailag is megterhelő – előadás kapcsán kifejlődött bennem egy kitartás, és megtanultam beosztani az energiámat. Megtanultam testileg és lelkileg is karbantartani magamat, szóval sokat hozzátett a személyiségfejlődésemhez.