Orosz-ukrán háború: ilyen az élet a menekültekkel teli harkivi metróban

Őrület: már két hónapja tart a háború, Ukrajna második legnagyobb városa is folyamatosan az oroszok  célkeresztjében áll. A másfél milliós Harkiv elnéptelenedett. 

A várost fekete foltok borítják, az ott maradt lakók a föld alá menekültek. A legtöbben a metróalagútban élnek most, 600 embernek ez a hely jelenti a menedéket. 

Mivel ilyen helyzetre nem számítottak az egykori kialakítás során, csak a metró dolgozóknak építettek mellékhelyiséget, így két illemhely jut 600 emberre.

Van, aki matracokon alszik, de sok rögtönzött ágyat készítettek kartonpapírból, s az emberek inkább azokon alszanak  a föld alatt, mert túlságosan félnek attól, ami a felszín fölött van.

„Itt dolgozom orvosként az Orvosok Határok Nélkül szervezet által működtetett mobil egészségügyi klinikán. A három harkovi metróvonal több állomásán klinikát állítotunk fel. A városban a kijárási tilalom ellenére a csapatok állomásról állomásra közlekedhetnek az alagutakon keresztül, még éjszaka is, hogy segítsenek az embereken. Elsősorban légúti fertőzéseket és magas vérnyomást kezelünk, melyeket a föld alatti életkörülmények és a stressz vált ki” – mondta az ABC newsnak dr. Lisa Searle önkéntes orvos.

„Itt vagyunk ezekkel az emberekkel, az omladozó Harkivban, amely egykor Ukrajna második legnagyobb városa és lakói büszkesége volt” – tette hozzá.

A felszínen tartózkodni a világ nagyvárosaiban természetesen dolog, a Harkovban élők számára azonban egyszerre furcsa és hátborzongató. Néhányan egyesével-kettesével sietnek az utcákon, zsákokat szorongatva, próbálnak biztonságba kerülni, mielőtt megszólal a következő légiriadó, ami naponta legalább négyszer-ötször töri meg a csendet.

Az a néhány ember, aki napközben még kimerészkedik, hunyorog az erős fények miatt, és rémülten csoszog az utcákon, felkészülve egy esetleges újabb becsapódásra. Vannak olyanok is, akiket a félelem hetek óta a föld alatt tart.

„Az éjszakák hidegek,  az emberek kabátokba és takarókba burkolóznak, igyekeznek melegen tartani magukat. Amikor ma este befejeztük a rendelést és a zsúfolt emelvényen át pakoltunk, az egyik általam kezelt nő rám kiáltott: „Doktor!” — és mosolyogva nyújtott felém egy fényes piros almát. Hálásan vettem át az ajándékát, egy pillanatra megfogtam a kezét, meghatódva, hogy hajlandó megosztani velem azt a keveset, amije van” – mesélte  Lisa.

A pánikrohamok ijesztően gyakoriak a föld alatt élők körében, sokan szoronganak, illetve rettegnek attól, hogy a felszínre merészkedjenek. Ugyanakkor a sok szenvedés mellett inspiráló és pozitív, hogy városszerte megjelentek a helyi önkéntes hálózatok: az emberek szervezkednek és együttműködnek a leginkább rászorulók megsegítéséért. 

Nem egy helyi ugyanis úgy döntött, hogy itt marad és koordinálják az élelmiszerek, higiéniai cikkek és gyógyszerek adományozását. Bátor harkovi sofőrök körbejárják a várost, óriási kockázatot vállalva azért, hogy az adományok eljussanak oda, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.

Vannak, akik próbálják a lenti életet megszépíteni, például kiállítják a gyerekek rajzait a lépcső  melletti falfelületen.

Néhány nap elég ahhoz, hogy a felszíni lövöldözések hangját a metróban élők háttérzajként kezeljék, és elhalkuljon számukra a háború állandó dübörgése. Hozzászokik az ember – számolnak be az itt önkénteskedők.