Foci a moziban: a sikerek egyesítik a nemzetet

Ripost7: Szociológus-sporttörténészként fő szakterülete a magyar labdarúgás 1945 előtt társadalomtörténete. Ez alapján törvényszerű, hogy elsősorban a múlttal foglalkozik.

Sz. P.: A labdarúgással kezdetben nem kutatóként, hanem gyerekként, majd szurkolóként kerültem kapcsolatba. Első, jelentős futballélményem az 1982-es labdarúgó-világbajnokság volt, és a 90-es évek elejétől rendszeresen jártam magyar bajnoki mérkőzésekre is.

Ripost7: Labdarúgó-válogatottunk sikerei sok honfitársunkat megmozgatták. Milyen hatással van a néplélekre a nemzeti diadalok megélése?

Sz. P.: A labdarúgás korai népszerűségét a kollektív identitás átélésének élménye adta. Ezért is tudott ez a játék Magyarországon olyan népszerűvé válni, gondoljunk csak az első évek magyar-osztrák mérkőzéseire. A futball világán túlmutató szimbolikus küzdelmek évtizedekig meghatározó jelentőséggel bírtak, például a magyar-szovjet meccsek révén. Ám a sportág globális kommercializálódásával, a játékosok határokon átívelő tömeges mozgásával a játék funkciója is megváltozott. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a nemzeti futballdiadalok, ahogy más, például olimpiai sikerek ne jelenthetnének kohéziós erőt, de úgy vélem, ennek kisebb a jelentősége, mint a magyar futball hajnalán.

Ripost7: Melyik magyar focistalegenda a favoritja? Melyik meccsre emlékszik a legszívesebben?

Sz. P.: Schaffer Alfrédet tudnám kiemelni, aki játékosként és edzőként is sikert sikerre halmozott. A hihetetlenül gólerős játékos szinte sehol sem töltött el két évnél hosszabb időt, miközben folyamatosan építette imázsát, így a futballpályák mellett a kávéházak biliárdasztalainál is utolérhetetlen volt. A korabeli sajtóban egy kissé nagyképű világpolgár alakjában jelent meg, de az eredményei alapján volt mire büszkének lennie, igazi világsztár volt. Például kevés magyar edzőről mondható el, hogy a Bayern München és a AS Roma kispadján is ült. Mérkőzést ennél is nehezebb kiemelnem, de ha egyet kéne megneveznem, az az 1938-as világbajnoki döntő lenne. Ez volt az első elvesztett vb-döntőnk, amit ma is számtalan legenda övez.

Ripost7: Melyik a kedvenc focifilmje?

Sz. P.: A Régi idők focija, amely sok szempontból hűen adja vissza az 1920-as évek labdarúgásának hangulatát. Ugyanígy fontos alkotás az igaz történeten alapuló Két félidő a pokolban. Futballtörténészként pedig kifejezetten izgalmas A csodacsatár, amely eredeti verziójában Puskás Ferenc is feltűnt, ám mire bemutatták a filmet, a sztár külföldre távozott, így több jelenetet Hidegkuti Nándorral forgattak újra.

Ripost7: Egy 2017-es publikációjában azt írta, hogy „az edzők ritkábban kerülnek reflektorfénybe, pedig a 20. század első évtizedeiben komoly tudásexport zajlott, vagyis magyar edzők vittek külföldi csapatokat sikerre”.

Sz. P.: Ez így van, épp ezért fontos a Nemzeti Filmintézet támogatásával készülő Az olasz futball magyar mesterei című ismeretterjesztő film, ami négy tragikus sorsú magyar futballedző, Egri-Erbstein Ernő, Weisz Árpád, Kertész Géza és Tóth Potya István pályát mutatja be. Ők voltak azok a szakemberek, akik az 1930-as években világbajnokot faragtak olasz focistákból. És jelenleg ezen kívül is több, kevésbé ismert sporttörténet készül mozgóképes debütálásra.

Ripost7: Kutatásai során találkozott még olyan, a szélesebb közvélemény által kevésbé ismert történetekkel, amik ön szerint filmre kívánkoznának?

Sz. P.: Ilyen lehetne az 1924-es „egyiptomi csapás”, amikor az olimpiára esélyesként kiutazó magyar válogatott megmagyarázhatatlan vereséget szenvedett Egyiptomtól. Persze, ez az esemény, ha csak érintőlegesen is, szerepelt filmen, a Régi idők focija zárójelenetében a feldühödött szurkolók várják a csapatot. Ha személyiségekről van szó, mindenképpen említést érdemel Schaffer Alfréd, Guttmann Béla és Plattkó Ferenc, a Vasas, később a Barcelona kapusa, akinek egyik legendás mérkőzése kapcsán Rafael Alberti spanyol költő még verset is írt. De akár Hirschl Imrét is megemlíthetem, akinek semmilyen számottevő eredménye nem volt Magyarországon, aztán a River Plate edzőjeként argentin, a Peñarollal pedig uruguayi bajnoki címeket szerzett.