INSIDER
"Szégyenletesnek éltem meg azt, amilyen vagyok ..." - megdöbbentően őszinte vallomást tett Fark László kerekesszékes művész
Az élet néha a legkeményebb próbákat is a művészet eszközeivel engedi feldolgozni. Fark László kerekesszékes művész élete és munkája azt mutatja, hogyan lehet a fájdalomból, a korlátokból és a belső küzdelmekből teljes, termékeny alkotói pályát építeni.
Kevés olyan életút létezik, amelyben a fájdalom, az elszigeteltség és az alkotás ilyen mélyen és elválaszthatatlanul fonódik össze. Fark László kerekesszékes művész története nem csupán egy ember személyes küzdelméről szól, hanem arról a rendkívüli belső erőről is, amely képes sorsot, testet és körülményeket formálni. A 63 éves alkotó gyermekkora óta súlyos mozgássérült: hosszú éveket töltött kórházak falai között, hét komoly műtéten esett át, mégis — mindkét kezét egyszerre használva — alkot ma is, akkor is, amikor végtagjai alig engedelmeskednek. Mindezek ellenére teljes, gazdag és termékeny művészi életet él.
"Az ízületeim soha nem voltak épek" - mondja Fark László kerekesszékes művész
László művészi pályáját három meghatározó korszakra osztja: a fiatal piarista évekre, a gimnáziumi tanulmányokra és az akadémiai időszakra. Ahogyan ma is vallja, ennyi év után is tanulja és gyakorolja az alkotást — s egyben önmaga kifejezését: mindazt, ami számára fontos, belső küzdelmeit és kérdéseit, amelyek az alkotás nyelvén öltenek formát.
A kerekesszék nem volt mindig része az életemnek, a betegség azonban igen. Az ízületeim soha nem voltak épek; a fájdalom kezdettől fogva végigkísérte a mindennapjaimat. A betegség mind a négy végtagomat érinti: nem hajlanak az ízületeim, nem engedelmeskednek az ujjaim. Mégis festek — két kézzel. Nyúlok az eszközökhöz, a grafikai szerszámokhoz, ceruzához, tollhoz, és két kézzel oldom meg a szembejövő hétköznapi feladatokat. Így tanultam meg együtt élni a hendikepemmel: a lehetőségeimből hozom ki a legtöbbet. Mert én csak hendikeppnek hívom azt, amilyen vagyok azóta, amióta az eszemet tudom.
- mondja hatalmas humorral László.
Mégis, az életből mindent ki kell hozni, amit csak lehet. Lehetnék akár sikeres vállalkozó vagy banki szaktekintély is — de ez a világ távol áll tőlem. Vannak dolgok, amelyeket meg tudok csinálni, és vannak, amelyeket nem — részben mert nem tudom, részben mert nem is akarom. Nekem a művészet adatott. Ott vagyok igazán a helyemen, emberileg és mentálisan is. Ez mindig fontos volt számomra, még akkor is, amikor még nem tudtam, mennyire az.
- teszi hozzá László.
"Nagyon szégyenletes ilyennek lenni, és ez most is így van..."
Gyerekként is beteg voltam, később is, és azóta is: a betegség nem egy állapot volt, hanem állandó számomra. És hogy mit éreztem mindig is ezzel kapcsolatban? Mély szégyent. Szégyenletesnek éltem meg azt, amilyen vagyok mindig is — és ez az érzés ma is velem van. Amikor az emberek látják, hogyan kűzdök a legegyszerűbb mozdulatokért, amikor látják a kínlódásomat, szinte elviselhetetlen a szégyen érzése számomra.
- mondja megdöbbentő őszinteséggel.
Különösen nehéz, amikor mindezt a diákjaim előtt kell megélnem, látják, hogy kínlódom, és ez nagyon bánt. Segítőkészek, figyelmesek — de ez, akaratlanul is, csak olaj a tűzre a bennem élő, kegyetlen szégyenérzetre. Olyan ember szeretnék lenni, akinek nincs szüksége segítségre. Úgy érzem magam, mintha kezem-lábam megkötözve dobtak volna a vízbe. Úgyis lehet valahogy, de mégsem úgy, mint aki sportoló és a díjakért küzd.
— folytatja László.
Ma már huszonhat éve tanít a Csepeli Munkásotthonban, művésztelepeken, alkotótáborokban. Saját kerekesszékével végre szabadon közlekedhet. Sok követője, tanulója elismeri páratlan tudását.
Szerencsére elmondhatom, hogy vannak követőim. De nem vagyok biztos benne, hogy csak barátaim vannak: akadnak kritikusaim is. Ha valaki beszól, rettenetesen meg tud sebezni — még akkor is, ha a megjegyzés kívülről egészen ártatlannak tűnik. Nekem mégis mélyen fáj.
- mondja László őszintén.
„Az életből mindent ki kell hozni, amit csak lehet.”
A művészetem lényege az, hogy aktuális legyen, és hogy minőségi módon szólaljon meg. Hogy nyoma maradjon annak, hogy egyszer volt egy lény, mint én — és tett valamit. Hogy pontosan mit, azt majd a bölcs utókor mondja meg. Vannak mulasztásaim, restanciáim, de azt hiszem, soha nem hátráltam ki a feladat elől. Időt és energiát nem kímélve mindig odaálltam. Elsősorban grafikusnak vallom magam, de egy kicsit lakatos is vagyok, meg mechanikai műszerész is. A ló, a nő — ezek nem könnyű témák, mégis újra és újra visszatérek hozzájuk. A nő számomra az ok arra, hogy művészetet csináljak.
- mondja a kerekesszékes művész.
Sokat gondolkodom azon, mire fog emlékezni az ember, amikor megnézi a munkáimat. Ez számomra az egyik legfontosabb kérdés. Az a vágy él bennem, hogy minél tovább tudjak tenni, alkotni. Remélem, hogy cselekvőképes maradok, és ezt — amennyire lehet — előre is ki tudom számítani. Mert még van bennem energia. Még él bennem a remény, hogy felállok, és megcsinálom ezt is, azt is, amazt is. Ez vezet engem ezen az úton, amit úgy hívnak, hogy élet.
- zárja gondolatait Fark László, a kerekesszékes művész.
Érdekel még hasonló történet? Nézd meg videón!
Ripost hírek
