„Számunkra ő már családtag” – Nem átlagos önkéntes munka: egy tényleges életfogytiglanra ítélt rabbal leveleznek Gabrielláék

Karácsonyfa a nappaliban, mennyei illatok a konyhában és egy telefon vagy videóhívás a börtönből. Így néz ki Tarján Gabriella és családja karácsonya, immár 9 éve, ekkor kezdett ugyanis levelezni az édesanya egy elítélttel a börtönből. Gabriella és családja önkéntesként vállaltak levelezést egy tényleges életfogytiglanra ítélt rabbal, akire mára családtagjukként tekintenek.

Kilenc éve már annak, hogy Tarján Gabriella csatlakozott a Mécses Szeretetszolgálat karácsonyi „cipősdoboz” akciójához. Ekkor még csak egy képeslapot kellett megírnia egy börtönben élőnek, akinek rajta kívül senki sem kívánt boldog karácsonyt. Gabriella nem tudta, hogy kinek írja, hogy az elítélt mit követett el, vagy mióta él a börtön falai között, mégis megérintette őt a képeslap elkészítése. Ekkor döntött úgy, hogy önkéntes munkaként levelezőnek jelentkezik a Mécses Szeretetszolgálathoz, amit öt éve már ő is vezet.

A család évek óta levelezik egy börtönben ülő, életfogytiglanra ítélt rabbal Fotó: Ripost/Gáll Regina

„Ők is ugyanolyan emberek a börtönben, mint mi”

Gabi maga sem sejtette, hogy levelezőnek jelentkezésével az egész élete, sőt a családja élete is megváltozik. Férje, Dénes mindenben támogatta, azzal a feltétellel, ha ez az önkéntes munka nem vesz el időt a gyerekeiktől. Épp az ellenkezője történt azonban: nem csak Gabi, de a férje és négy gyermekük is csatlakozott a börtönlevelezéshez.

Az első levélben közölte, hogy ő sosem szabadul. Akkor azért kicsit hátrahőköltem, hogy akkor most ez holtomiglan-holtodiglan? És bizony tényleg így van, már 9 éve levelezünk, szinte családtaggá vált

– meséli Tarján Gabriella, a Mécses Szeretetszolgálat elnöke, négygyermekes édesanya. Gabiék levelezőtársa ugyanis egy tényleges életfogytiglanra ítélt fogvatartott. A Mécses levelezőszolgálata anonim, így a család biztonságban érzi magát, ellenőrzött körülmények között tartják a kapcsolatot a rabbal.

"Elsőre nekünk is ijesztő volt, aggódtunk, hogy nem veszélyes-e az, amibe belekezdünk. De a Mécses szabályai védenek minket, egy egész közösség vigyáz ránk, illetve teljesen anonim az egész. Az önkéntesek csak a keresztnevüket oszthatják meg, ez alól kizárólag az elnökségi feladataim miatt kaptam kivételt. A fogvatartottról is csak annyit tudunk, amennyit ő megoszt magáról a levelekben. Ez így kilenc év után persze már egészen sok minden, a leghétköznapibb dolgoktól a legmélyebb gondolatokig" – teszi hozzá Gabi, akitől elsőként mindenki azt kérdezi meg, ha megtudják, hogy kivel levelezik, hogy miért.

"Minket nem a bűn érdekel, amit elkövetett, hanem az ember mögötte és vele szeretnénk kapcsolódni. Az a bűn már el van követve, akkor is, ha belerúgunk a másikba és akkor is, ha segítünk neki. Mi vagyunk az egyetlen kapcsolata a külvilággal, tőlünk hall sok mindenről, ami a világban zajlik. Másrészről a legtöbbjük egyszer szabadul és lehet, hogy a te szomszédod lesz, vagy a gyereke a te gyereked osztálytársa lesz. Mit szeretnél, hogy ő még rosszabb emberként kerüljön ki, mint ahogy bekerült? Mi próbálunk segíteni nekik abban, hogy könnyebb legyen visszailleszkedniük a társadalomba" – felelik Gabiék válaszul a folyton feltett kérdésre. Az igazi válasz azonban nem is szavaikból, hanem csillogó tekintetükből és a hangsúlyból derül ki, ahogyan a fogvatartott levelezőtársukról beszélnek. Ugyanolyan embernek tartják őt, mint bárki mást.

"Ma már szégyellem, de talán valahogy úgy indultam, hogy 'ők is csak emberek' és a levelezésben megélt személyes találkozás vezetett a felismeréshez, hogy de hiszen ők pont ugyanolyan emberek, mint mi, csak máshogy nőttek fel, más élethelyzetben, ami miatt könnyebben belesodródtak a bűnözői létbe. Velük beszélgetve elgondolkozik az ember, hogy én mit kaptam az élettől, nekem mi a felelősségem azzal. És az is, aki sosem szabadul, ő is ad, formál minket, ahogy a társai között van, a gondolataival" – hangsúlyozza Gabi, aki szerint a börtönlevelezés egy igazi utazás. A levelezésre egyébként először az elítéltnek kell jelentkeznie, gyakran másfél évet is várnak, míg valaki válaszol nekik a külvilágból, mint levelezőtárs.

„Brassóit fogok főzni, ha szabadul, mert az a kedvenc étele”

A család havonta egy levelet küld a börtönbe, ami általában sokoldalas beszámoló. Ebbe kerülnek hétköznapi élmények, beszámolók a nyaralásukról, vidékekről, ahol éppen jártak és magvas, lelkileg emelkedett gondolatok is. A börtönben élő levelezőtársuk szívesen olvassa az írásos beszámolókat, gondolatban így ő is eljut azokra a helyekre, ahová fizikailag nem tud.

A tőle kapott levelek is nagyon izgalmasak. Ő is eljár dolgozni a börtönben, vannak munkahelyi problémái, elmeséli, mit olvasott vagy hallott a tévében. Kifejti a gondolatait nekünk, amit öröm olvasni. És nekünk is jól esik írni, lelassulunk közben. Végső soron ez az egész arról szól, hogy ha valaki börtönbe van zárva, akkor ő szenved. Attól függetlenül, hogy miért és mit tett, attól még a szenvedőkön segíteni kell. Ők magukra maradt, a társadalom peremére szorult emberek és segíteni jó. A hitünk is ezt diktálja

– vallja a család. Bár Gabiék levelezőtársa egy tényleges életfogytiglanra ítélt rab, így feltehetően sosem léphet ki a börtön kapuján, nem is kérdés számukra, hogy ha mégis szabadulna, akkor lenne számára hely a karácsonyi asztalnál. A Mécses Szeretetszolgálat azonban azt vallja, hogy ha szabadul is az illető, érdemes megtartani az anonimitást. A börtönszolgálat ehhez védett körülményeket biztosít, de mindenki maga dönti el, hogy milyen módon tartja, vagy tartja-e egyáltalán a kapcsolatot a fogvatartottal, ha szabadul. A legtöbb levelezőkapcsolat csak a börtönkapuig tart, nem folytatódik a szabadulás után, az önkéntesek így is hiszik, hogy szolgálatuknak akkor is van gyümölcse, ha sohasem találkoznak levelezőtársukkal.

"Néhány éve a levelezést kiegészítettük a börtön által felajánlott egyéb kapcsolattartási formákkal is, ezek egyike sem kötelező, csak egy lehetőség az önkéntesek számára. Azóta mi minden karácsonykor beszélünk, vagy telefonon vagy videóhívásban. Általában miután kibontjuk az ajándékokat, akkor szokott hívni, előre egyeztetett időpontban. De volt olyan is, hogy korábban feldíszítettük a fát és a karácsonyfa alatt beszélgettünk vele. Ilyenkor az az igazán csodálatos érzés, hogy mi magunk válunk ajándékká valaki számára. Neki nem a bejgli a lényeg, a fények és az ajándékok, hanem mi" – meséli Gabi.

„Ő olyan, mint a Mézga családban MZ/X, a családunkhoz tartozik”

A levelezéshez egy ideig a négy gyerkőc is csatlakozott, akik mindenféle kérdéssel halmozták el a fogvatartottat a börtönéletről.

A gyerekeknek nagyon izgalmas volt, kíváncsiak voltak, ráadásul manapság már nem nagyon érkezik igazi levél az ember postaládájába. Ők is megismerték a levelezőtársunkat és maguk is írni kezdtek neki. Ma már nem írnak levelet, de még mindig tartják vele a kapcsolatot. Az igazság az, hogy a közeli rokonainkkal nem beszélünk ennyit, mint vele és nem írunk ilyen hosszú leveleket. Mélyebb és közelebbi ez a kapcsolat, mint bármelyik, ami eddig volt barátokkal

– teszi hozzá Gabi.

"Ha elutazom valahova, akkor az az első, hogy képeslapot keresek neki, amit elküldhetek majd, hogy lássa, hol jártam. Hiszen minden családtagnak és barátnak viszek haza szuvenírt, ő is közéjük tartozik. Karácsonykor is teljesen természetes, hogy megyünk az egyik családhoz, megyünk a másik családhoz és megyünk a börtönbe, meglátogatni őt. Ő olyan, mint a Mézga családban az MZ/X, ő is a családhoz tartozik" – mondja Gabiék nagyobbik lánya, de a kisebbik is kiveszi a részét.

Ha anyáékat hívja telefonon, akkor én is beszélek vele, mesélek neki az iskoláról, hogy hol jártam épp, mi történt velem. Sokszor hamarabb eszembe jut neki mesélni, mint bárki másnak

– teszi hozzá Gabiék kisebbik lánya. A család vallja, aki egyszer egy bűnözőt embernek tud érezni, aki képes kedves szavakat megfogalmazni azoknak, akik ártottak a társadalomnak, az az igazi jó cselekedet. Erre pedig nincs is jobb alkalom, mint a karácsony.