Két kislányát hagyta hátra a bahmuti pokolban elhunyt magyar parancsnok

Rohamosan fogy a férfiak száma Kárpátalján. A folyamatos erőszakos mozgósítás során gyakran az utcáról hurcolnak el hadköteleskorúakat, és már viszik is őket a frontra. Még azt sem engedik meg nekik, hogy a családjuktól elbúcsúzzanak, és az is előfordult már, hogy a feleségek és gyermekek már csak a családfő halálhíréről értesültek. 

Sztankó Sándor azonban önként állt a hadsereg, és ezzel az ország szolgálatába. Kitartása révén hamar felküzdötte magát a parancsnoki rangig, de a titulusában rejlő előnyökkel nem élt vissza. Megtehette volna, hogy a veszélyesebb feladatokat másokkal végezteti, de ő példát kívánt mutatni, és senkitől sem kért olyat, amit ő maga ne tett volna meg. Ez okozta a vesztét. A katonatársaiban mindvégig ő tartotta a lelket, és képes volt még fegyverrel a kezében, az ellenség kereszttüzében is mosolyogni. Hitt abban, hogy Ukrajna győzelemre  viheti, és az ellenséget kiűzhetik az országból.

A legkeményebb harcokban, a bahmuti fronton szolgált. 

 Szeretett volna hazamenni a családjához, hiszen a szerető feleségén kívül két kislánya is várta, de már sosem ölelhetik meg.

Sándorról rengetegen megemlékeztek a családtagjai mellett a barátai és az ismerősei is. Az egykori, ilosvai iskolájában is gyászolják. Az intézmény egy megható közleményben emlékezett meg az egykori diákjáról, a hozzászólások pedig szünet nélkül érkeznek az egykor ismerősök, de az ismeretlenek részéről is.

A halottasházak telt házzal üzemelnek, az elhunytak földi maradványainak kellő tisztelettel való őrzésére gyakran nincs is lehetőség.