Végzetesek lehetnek a kutyákkal kapcsolatos tévhitek

Súlyos tévhiteket kíván eloszlatni egy magyar biológus. Jankács Annamária szerint nem igaz, hogy a kutya falkaállat és így az sem, hogy a kutya és az ember között van egy domináns−alárendelt viszony. Sok kutyakiképző még mindig ennek megfelelően alakítja ki a tréningeket, és rossz tanácsokat ad arról, hogyan bánjunk házi kedvenceinkkel.  

A legsúlyosabb tévhitek közül való, hogy a kutyánk főnökei akarunk lenni, ahelyett, hogy a gazdái lennénk. Ahelyett, hogy nevelnénk, tanítanánk a kutyát, megpróbáljuk ledominálni földre nyomással, pórázrángatással vagy palackkal való dobálózással

− kezdi sorolni a rossz példákat a szakember, majd folytatja is rögtön a sort hasonló hibás nézetekkel: téves a látszatevés is, vagyis hogy az újdonsült gazdának úgy kell tennie, mintha ő enne először, mondván, hogy mindig a domináns fél jut előbb az élelemhez, és nagy tévedés az is, hogy a gazdának kell előbb kimennie az ajtón, vagy hogy neki kell elöl mennie a sétánál, mivel a falkavezér vezeti a csapatot.

Hogy mi okozza ezeket a tévképzeteket? Az, hogy a domináns−alárendelt viszony a természetben a szűkös erőforrások elosztására szolgál a csoportokban élő állatoknál. A kutyának viszont a természetes ökológiai környezete az ember által épített közeg, és a legfőbb szociális partnere is az ember, tehát nem nagyon van olyan erőforrás, amiért vetélkednie kéne. 

A gazda részéről mégis fenntartott vetélkedés pedig nemcsak az állatnak rossz, hanem neki magának is: folyamatos odafigyelést igényel, stresszt okoz, és az állatban kifejlődő teljesítési kényszer mellett nem fog kialakulni felszabadult, játékos kapcsolat. 

– mutat rá Jankács Annamária, aki szeretné az állattartással kapcsolatos tévhiteket lerombolni. Az ezek miatt a kutyákban felgyülemlő stressz ugyanis végzetes is lehet. 

Ha a kutya egyedül otthon bepisil, rombol, kapar, erősen „vokalizál”, az azt jelzi, hogy hatalmas stresszben van. Márpedig, ha egy félő, szorongó kutyát a földre nyomunk, megütünk, akkor csak erősödik benne ez a frusztráció. Ezeket a viselkedéseket megfélemlítéssel el lehet nyomni, de csak idő kérdése, hogy mikor fog robbanni, mikor támad meg egy gyereket vagy egy másik kutyát

– figyelmeztet a szakember, aki maga is foglalkozik kutyakiképzéssel.

Az állati hierarchiákkal kapcsolatos kutatások az 1920-as években kezdődtek, de nagyobb figyelmet akkor kapott a téma, amikor 1947-ben megjelent Rudolf Schenkel alfahím-koncepciója. A svájci kutató tíz farkas viselkedését vizsgálta a bázeli állatkertben. Arra jutott, hogy vetélkedést követően szigorú rangsor alakult ki közöttük, és egy egyed dominánsként kiemelkedett a falkából, így jobban hozzáfért a forrásokhoz. Később az egyik legnépszerűbb munka az amerikai David Mech 1970-ben publikált könyve volt, de még ekkor sem volt lehetőség, hogy vadon élő farkasokról gyűjtsenek adatokat, ez csak a 80-as évektől valósult meg. Az ezredfordulóra kiderült, hogy a vadon élő farkasok valójában nem Schenkel elmélete szerint élnek, hanem egymással rokon egyedek alkotnak egy nagy családot. Mivel a farkas közeli rokona a kutyának, ezért szeretjük a vele kapcsolatos eredményeket kiterjeszteni a kutyákra, végül a kutya−gazda kapcsolatra is.