A suliban még büntették különcségét, ma ő a divat Herczege...

Szűköcske ország, szűköcske lehetőségekkel, nehéz bejutni, és még nehezebb lábat vetni ezen a piacon. Herczeg Zoltánnak mégis sikerült, ráadásul ennek már két évtizede.

"Divattervező ma már bárki lehet, akiben van érzék a szakma iránt, hiszen vannak már direkt képzések. De az én időmben minden csak spontán módon alakulhatott. Az én utam például nagyon korán, valahol az általános iskolában indult. Herczeg Zoltán nem az a fajta kölyök volt, aki suli után a grundon rúgta a bőrt, vagy bicajozott a többiekkel, hanem ült a szobájában és rajzolt, verset, regényt írt, gyurmából csinált szobrokat, szóval mindig alkotott valamit. Pl: 'Tudós könyvet' kezdtem írni, aztán később rájöttem, hogy van már ilyen: lexikonnak hívják. Ezek a dolgok egyébként sosem választódtak ketté."

Ma is írok úgy, ahogyan ruhákat tervezek, csak az egyikből élek, míg a másikkal a gondolataimat közvetítem így vagy úgy.  

"Négy évig volt blogom, amit elég sokan olvastak, és tulajdonképpen a közösségi média is egy jó felület arra, hogy közvetítsem a gondolataimat” - kezdi kanyargós életútjának felidézését Herczeg Zoltán, aki középiskolás korában lépett a különcség útjára.

"Tehát az alkotási vágyam és késztetésem mindig is megvolt, és sokféle módon igyekezett a felszínre, de a sorsom akkor dőlt el, amikor eladtam az első ruhámat. Eleinte az önkifejezésem egyik formája volt a ruhatervezés és ez középiskolában kezdődött. Egyszerűen nem tetszettek a ruhák, amit hordhatok, és magamnak készítettem a cuccokat. Ugyanakkor ez nem igazán volt furcsa senkinek azokban az években, hiszen nagyon erős középsuliba jártam, ahol kötelező volt a köpeny viselése. Persze azzal is 'mókoltam' kicsit."

Levágtam az ujjait és összefestegettem, amiért vittek is az igazgatóhoz. Szerencsére kitűnő tanuló voltam, ezért komolyabb ügy sosem lett a különcségemből. 

"Az egyetemen aztán elszabadult a pokol...” - neveti el magát a tervező, aki remek eredménnyel, de igen furcsa hozzáállással szerzett diplomát.

"Mire felkerültem Pestre, már jó néhány ruhán túl voltam, és elkezdett nőni a hajam, a szakállam, illetve jöttek az ékszerek. Na, ez már igazi különcség volt, és néztek is rendesen, de elég jól tanultam ahhoz, hogy ekkor pályát váltsak és hátat fordítsak a Közgáznak. Arról nem beszélve, hogy komoly erőket hoztam otthonról is, amik nem engedték, hogy meghátráljak. Bár fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdek majd az életemmel, ha végzek, de csináltam, mert semmit nem hagytam félbe soha. Úgy meneteltem végig, hogy gyakorlatilag nem sok könyvet nyitottam ki, és a szemináriumokon a saját látásmódomat magyaráztam a tanároknak."

Bejött, szerették. Eközben én lettem a 'helyi látványosság' az egyetemen. Úgy hívtak, hogy "Van".

"Úgy nézett ki ugyanis a dolog, hogy nagyjából délután egyig elvoltam a kollégiumban, teljes nihilben, reggeli, edzés, újságok, magazinok, stb, majd bementem az egyetemre, hosszú ebéd a menzán és négyig-ötig ücsörögtem az aulában, nézelődtem, hogy mennek a dolgok. Jöttek a diákok és kérdezgették, ki ez a fura figura, mire azt válaszolták, hogy 'Õ csak úgy itt van'. Persze valahogy ragadt rám némi tudás is, így végül szép lett a diplomám. Mire kijöttem a falak közül, inkább hasonlítottam egy rocksztárra, mint egy közgazdászra, és persze továbbra se tudtam merre tovább, úgyhogy ráhúztam még egy évet, és ücsörögtem az aulában tovább. A tarkaréti koleszben lettem nevelőtanár, ami még egy évig lakhatást jelentett nekem" - meséli Herczeg, aki ezekben az időkben mindennel kereskedett, amire csak vevő akadt.

"Nem igazán láttam perspektívát a tervezésben sem, hiszen nem sok példa volt előttem azok közül, akiknek sikerült befutni. Hogy miből éltem? Hát mindenből és semmiből."

Folyton kereskedtem a rókabundától kezdve a festményekig mindennel, ami csak jött. Olyasmikkel is, amiket ma már nem mondanék el senkinek….

"Akkoriban adtam el az első ruhámat, és ez végleg eldöntötte az irányt. Ennek már húsz éve, és azóta a kör kibővült. A ruhatervezésből élek ugyan, de egyre inkább kitolódnak a határok. Ma már tervezek bicikliket, bútorokat, cserépkályhát és szemüvegeket is. Büszke vagyok arra, amit felépítettem, majd újjáépítettem, miután mindent majdnem elvesztettem. Ebben az egészben nem a pénz a lényeg. Nekem elég az, amim van, és már csak az élményeket gyűjtöm, azok pedig nem kerülnek sokba. Nekem az bőven elég, hogy jól élhetek abból, ami fontos nekem, amit szeretek, és nem kell órára ébrednem és nincs főnököm. Ezt ünneplem majd meg a Bálnában szeptember 24-én, a születésnapomon egy olyan show keretében, amit még nem látott ez az ország, de talán semelyik…"