Szamárbőgés és grinzingi hangulat? Ez is a Balaton!

Európa első agráriskolája, az 1979-ben alapított Georgikon volt Nyugat-Balatoni túránk első helyszíne. Az egykori hatalmas istállóban szépséges munkagépek: traktorok, vetőgépek, cséphadarók, nem kis számban a XIX. századi magyar gépgyártás remekei.

A rendezvényterem mögötti kertben virágok, fűszernövények, régi szőlő- és gyümölcsfajták, szántóföldi és konyhakerti növények. Az országot járva egyre nyilvánvalóbb, hogy nem csupán a retródivat és turisztikai attrakciók miatt kerülnek előtérbe a csaknem kipusztult régi növényfajták, hanem azért is, mert változik az éghajlat, és más körülményekhez kell az élelmet adó növényeknek alkalmazkodniuk. Hátul egy hatalmas mangalica röfög az ólban, kicsi sárga kordék állnak egy miniatűr kocsiszínben. A kislányok húzzák, mert meg akarják mutatni az erejüket, a fiúk meg beleülnek. Bordásfal, mászókötél is várja az ifjabb korosztályt, és persze interaktív foglalkozások minden csütörtökön a szabadban. Szerdánként múzeumok estéje van, tehát még fürdőzés után, estefelé is érdemes ide eljönni.

Grinzing a Balaton partján?

A kastély kapujában igazi omnibusz vár minket, szakasztott olyan, mint ahogy Rátonyi Róbert énekelte az Önök kérték -ben:

Éjjel az omnibusz tetején...

Ez a gyönyörű sárga omnibusz a lipicai ménekkel száz évesnél régibb, az előző századfordulós modell alapján készült, és 10-12 embert visz egyszerre. Nagyon mozgékony, a lovacskák is nagyon ügyesek, kiderül, amikor egy kicsit eltévedünk, hogy sokkal szebben, gyorsabban fordulnak, mint bármilyen autó, és nincs környezetszennyezés. Az omnibuszjárat Keszthelyt és a kastélyhoz közel lévő nevezetességeket köti össze a Balaton-parttal, illetve Hévízről hozza-viszi a turistákat a két város között.

Délután Hévízre, a tófürdőbe indulunk. Festetics György szorgalmazta itt a hévizek kutatását, kiépítését, így hát Hévízen is Festeticséknél vagyunk.

A fedett medencékre ki lehetne tenni a megtelt táblát,

bár magyar szót alig hallani: oroszul, lengyelül, németül, angolul annál többen beszélnek. Tavaly 1,4 millió jegyet váltottak a tófürdőbe, és 1, 84 millióan töltöttek Hévízen legalább egy vendégéjszakát. Hűvös van most a szabadban, de azért kipróbálom a tó vizét, szokatlan, hogy mindenhol mély. Elmerülök a lépcső alján rögtön, egy orosz férfi nevet rajtam, kérdezi, hogy segítsen-e. Körbeúszkálom a lila és rózsaszín tavirózsákat, megtalálom a kicsi vöcsköt is, amely az egyik rehabilitációs medence alá fészkelte be magát, és a hévíziek kedvence.

Még látni szerettem volna az egregyi árpád kori templomot is, ha már erre járunk. Közeledett az alkonyat, a dombtetőn friss gyümölcsöt, zöldséget, árultak ládákból, termelői bort bódékból, kimérve. Bakancsos turisták eszegettek, iszogattak padokon, szinte a szőlő közepén. A csalogató borospincék és a szőlőhegy – az egregyi „grinzing” – tüzes boraival és háztáji ételeivel rendkívül kedvelt zöldvendéglő-övezet. Már ezért megérte kikönyörögni ezt az utat, és a felújított templomba is bejutottam.

Vacsorát Vonyarcvashegyen, a Tavernában kapunk az egykori Festetics présház helyén, fönt a szőlődombon. Itt működik a híres balatoni Bock Bisztró, ahol balatoni borokat is kínálnak. A hegyre augusztus 20-án, a tűzijáték idején még biztosan visszatérünk, hogy fentről csodáljuk a balatonparti városok esti fényparádéját!

Szamárbőgés és barlangtúra

Másnap felkerekedünk egy másik Festeticsről, Festetics Imréről elnevezett állatparkba. Ez a 4,2 hektár is Festetics-birtok volt valaha. Festetics Imre juhtenyésztéssel is foglalkozott, szívügye volt a fajtanemesítés, 1818-ban tenyészállat-kiállítást rendezett. Az állatoknak a viselkedése is érdekelte: a mai etológusok egyik előfutára volt. Régi magyar birkafajták bégetnek itt: cigája, merinói. Oda is jönnek a kerítéshez, de a racka az nem jön, szívós fajta, de mogorva. Két racka kos, egy fehér, egy fekete mindennap megvívja a maga harcát a kerítésen át. Kis kecskék születtek néhány hete, tele van velük az egyik elkerített rész. Itt a fákat védeni kell, mert a kecske mindent lerág. Hátrább a szarvasokat, őzeket nézzük. Az egyik részben derékig érő fű nő, nem is vágják le, mert az ott élő állít ezt így szereti. Rézpulykákat, gatyás kakast, pézsmakacsát próbálunk fényképezni, és egy hatalmas mangalicát. Az állatsimogatót is kipróbáljuk, ha kintről nyújtunk füvet a báránykáknak, akkor annak örülnek, ha bemegyünk hozzájuk, akkor menekülnek. Gizivel, a szamárral könnyebb barátkozni, mintha direkt nekünk szánná ezt azt iázós éneket. Bár már nincs sok időnk, azért még egy gyanúsan kihalt drótkerítéses földdarabhoz odamegyünk. Egy egész vaddisznócsorda rohan elő a jöttünkre, és sorban megállnak, mint a katonák.

A Csodabogyós barlang

Délután irány Balatonederics, a Csodabogyós-barlang, amely a nevét a barlang szájánál növő piros bogyós cserjéről kapta. Már a bázishoz sem mehettünk fel busszal. A barlangászok úgy tartják, a fölfelé séta már a túra része. Igazuk van:

a Balaton látványát, a vadvirágos rétet, a régi szépséges parasztházakat kár lenne buszablakból bámulni.

A bázisnál piros mikulásruhát kapunk, egy sisakot és fejlámpát. Fényképezőgépet lehet hozni, szőlőcukrot is, minden egyéb fölösleges. Félóra az út meredeken fel a barlang bejáratához. Három barlangász visz végig bennünket az alaptúra 400 méterén. Azt már tudjuk előre, hogy csúszni, mászni fogunk, és szűk járatokon is fogunk haladni, de azt nem, hogy a barlangban ekkora a nyugalom, hogy ilyen meghökkentően szépek a térformák, a csarnokok, hogy egy varázslatos birodalomba csöppenünk, ahol nagyon tiszta a levegő, és ahol mi is megváltozunk. Csúszunk is, mászunk is, van, akinek ez bejön, van, akinek ez már sok. Én élvezem, ahogy segítjük egymást, ahogy megpuhul a hangunk, a mozgásunk. Amikor beszorulok a Szülősziklánál, máig nem tudom, ki húz ki onnan a két karomnál fogva,

csak fekszem boldogan a földön, mint aki újjászületett.