Lipcsei Péter nem kertel, ezt szeretné elérni a Fradival

Gratulálunk! Gondolta volna, hogy 50 évesen ennyi maradandó emléke lesz?

„Hát nem, nem gondoltam. Számtalan olyan emlékem van, amelyet soha nem felejtek el. Külön hálával gondolok például Nyílra, vagyis Nyilasi Tiborra, hiszen ő állított be először a Ferencváros kezdőcsapatába 1990 nyarán. Lehet annál szebb bemutatkozás a Fradiban, mint öt nullára verni az Újpestet a Megyeri úton? Fradi-játékosnak lenni akkor is nagy rang volt, és ma is az.”

Mit gondol, még ma is van olyan játékos az Üllői úton, akiért szívesen kimennek a szurkolók a meccsre?

„Hát, ez nehéz kérdés. Még az egész magyar mezőnyben is nehezen találni olyan futballistát, akiért jegyet váltanak. Például Törőcsik Andris ilyen volt, érte még Újpestre is kiment jó néhány fradista.”

Lipcseiért meg az Üllői útra.

„Bizonyára voltak ilyenek is, büszke is voltam rá. Manapság, sajnos, kevés a magyar játékos a csapatokban, így nehezebb kedvencet találni. Csupán a Paks kivételével, s meg is emelem a kalapom Bognár Gyuri előtt, nála a hazai focista is tud futballozni.”

Hogyan látja, ki volt az utolsó mohikán a magyar labdarúgásban, akiért valósággal meghaltak a drukkerek?

„Talán Détári Döme. Egyébként éveken át volt a szobatársam a válogatottban és a Fradiban is. Persze az előttünk játszó generációkban sok nagy egyéniséget láttam, így Ebedli Zolit vagy Nyilasit, de hát minden korszak megérleli a maga nagy alakjait. Számomra az a legnagyobb siker, hogy a Fradiban lejátszott hatszáznegyvenkilenc meccsemmel olyan nagyságokat is megelőztem, mint Sárosi doktor vagy Albert Flórián.”

És mi az, amit feledne?

„A két keresztszalag-szakadásomat. Jól ment a játék a Portóban, Bobby Robson volt az edző, s ő személyesen szorgalmazta a szerződtetésemet. Vitt volna magával a Barcelonához, és akkor jött sérülés. A térd, a futballista legérzékenyebb műszere. Igaz, akkor aligha jött volna össze itthon a hatszáznegyvenkilenc meccs.”

Ma a Fradi fiókcsapatának, az NB II-es Soroksárnak az edzője. Kielégíti ez a feladat?

„Egyelőre mindenképpen. Már csak azért is, mert ha valamit csinálok, azt szeretem teljes szívvel végezni. Céljaim mindig is voltak, és most is vannak. Soha nem tagadtam, szeretnék egyszer a Fradi edzője lenni. Ha sikerülne, én lennék a világ legboldogabb embere.”

És mit szeretne még elérni, mit vár még az élettől?

„Elsősorban azt, hogy a családom tagjai, a feleségem és gyermekeim egészségesek, boldogok legyenek. És hát, amit mondtam. Voltam már a Fradi több csapatának az edzője, s nagy-nagy érzés lenne a felnőtt bajnokcsapat kispadjáról felállni, és fogadni a gratulációkat.”