4 gyermeke, 12 unokája és 7 dédunokája gyászolja: végső búcsút vettek Grétsy Lászlótól

A Prima Primissima díjas nyelvész, az anyanyelvápolás ismert személyisége január 21-én, életének 92. évében hunyt el Budapesten. A Farkasréti temető Makovecz ravatalozójában Osztie Zoltán, a Belvárosi Nagytemplom plébánosa vezette a pénteki szertartást.

 - mondta Gerstner Károly nyelvész, a Nyelvtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, aki a ravatalnál az egykori és mai munkatársak nevében búcsúzott Grétsy Lászlótól.

Mint kiemelte, munkáját és vezetői tevékenységét tudás, tisztelet, alázat, derű és szeretet jellemezte. Hozzátette: hozzáértéssel, felkészülten, érdeklődést keltve tudott beszélni a nyelvről, a tudományról, a kettő találkozásáról. Kitért arra, hogy Grétsy László az emberek megbecsülésében, az elődök munkájának értékelésében, a rászorulók segítésében nemcsak szavaival, hanem tetteivel is példát mutatott.

Gerstner Károly megemlítette, hogy Grétsy László nevéhez fűződik a nyelvművelés akadémiai hagyományára és eredményeire épülő kétkötetes nyelvművelő kézikönyv munkálatainak szervezése, irányítása.

 - fejtette ki a nyelvész.

Utolsó tanítványa, Blankó Miklós nyelvész, nyelvművelő az Anyanyelvápolók Szövetsége részéről arról beszélt, hogy Grétsy László jól tudott élni azzal a varázserővel, amellyel a Teremtő megajándékozta.

 - mondta Blankó Miklós.

Kitért arra, hogy a legfontosabb számára a család volt, négy gyermeke, tizenkét unokája és hét dédunokája született.

Grétsy László emlékére szombaton 11 órakor tartanak gyászmisét a Belvárosi Nagyboldogasszony Templomban.

Grétsy László 1932-ben született Budapesten. 1950-ben vették fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának magyar-történelem szakára, ahol Pais Dezső professzor szemináriumainak hatására a nyelvtudomány mellett kötelezte el magát. 1954-től a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa, majd tizenhat évig a mai magyar nyelv osztályt vezette. 1960-tól a nyelvtudomány kandidátusa volt.

1964-ben jelent meg és azóta több tízezer példányban adták ki Szaknyelvi kalauzát. Húsznál több - olykor társszerzőkkel készített - tudományos munkája közül kiemelkedik az Anyanyelvi kaleidoszkóp (1973), az Anyanyelvünk játékai (1974), a Mai magyar nyelvünk (1976), a hatóságok helyes nyelvhasználatát segítő Hivatalos nyelvünk kézikönyve (1976), a kétkötetes Nyelvészet és tömegkommunikáció (1980-1985).

1987-98-ban az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar magyar nyelvi tanszékén tanszékvezető tanár volt. 1987-től a Magyar Televízió nyelvi bizottságának társelnöke, 1993-96-ban elnöke; 1989-től az Anyanyelvápolók Szövetségének főtitkára, majd alelnöke, 1994-től ügyvezető, majd tiszteletbeli elnöke volt. 1992-ben megválasztották az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának társelnökévé, 2006-ban pedig tiszteletbeli elnökévé.

A Magyar Nyelvőr, az Édes Anyanyelvünk, az Élet és Tudomány és a Szabad Föld szerkesztője és rovatvezetője, valamint több nyelvészeti rádió- és televízióműsor, sajtóbeli nyelvművelő rovat munkatársa és könyv szerzője volt. Az Álljunk meg egy szóra című televíziós műsor 500. adása alkalmából 1997-ben nívódíjat kapott.

Nyelvművelő munkásságát számos további díjjal ismerték el: Kiváló Népművelő (1981), Apáczai Csere János-díj (1992), Szarvas Gábor-díj (1992), Magyar Örökség-díj (2007), Prima Primissima díj (2012), Tőkéczki László-díj (2020), valamint Magyar Nyelvőr Díj (2020).