Benkő László utolsó interjúját a Ripostnak adta, ez volt a kívánsága

Szerdán reggel az egész ország megdöbbent a hír hallatán: meghalt Benkő László. Az a Benkő László, akinek a zenéjén generációk nőttek fel, aki mindig barátságos és vidám volt a közönséggel, akinek szerelme volt a színpad és a zene. Három éven át súlyos betegséggel küzdött, de mindig állta a sarat, felvette a kesztyűt, bármi is jött vele szembe.

Sokáig harcolt

2017-ben daganatot találtak a máján, megoperálták, majd még hónapokig kemoterápiával kezelték, de Benkő nem sopánkodott, rosszullétei ellenére is színpadra állt. Nem volt hajlandó lemondani egyetlen fellépést sem. Végül, a koronavírus miatti bezártság törte meg lelkileg.

Ahogy a Ripost megtudta, a gyilkos kór egyik agresszív fajtája, a tüdőrák ragadta el. Ez talán elkerülhetetlen volt, de az biztos, hogy az elmúlt 1 év bezártsága csak felgyorsította a történéseket és rontott Benkő lelki és egészségügyi állapotán. Az Omega 77 éves billentyűse egy hete beszélt lapunknak arról, hogyan érez.

„Nincs pillanat, hogy ne arra gondolnék, hogy beteg vagyok”

„Szörnyű érzés, hogy még ki sem jött az ember az egyik betegségéből, már azon kell gondolkodnia, hogy elkaphatja a koronavírust, amibe bele is halhat. Nem tudom elfoglalni magam a falak közé zárva, nincs pillanat, hogy ne arra gondolnék, hogy beteg vagyok. Ha az embernek egyszer volt rákja, olyan traumát szenved el, ami után az összes boldog pillanatában azon retteg, hogy visszatér a daganat” – vallotta be Benkő László, akinek a betegségtudata nagyon felerősödött az utóbbi hónapokban. Bár világéletében a zenével gyógyította a lelkét, romló állapota és a vírushelyzet miatt ezt sem tehette már meg.

„Nem értem, hogy telt el ilyen gyorsan az idő”

„A színpadon állva mindig megszűnt a külvilág. Megállt az idő, nem volt betegség, magánéleti gondok, csak a zene és a közönség. Ezt is elvette a koronavírus-járvány és most itt ülök a lakásban, fejemben az emlékeimmel. Visszagondolok azokra az élményekre, amik megadattak és nem értem, hogy telt el ilyen gyorsan az idő. Csak a múltamon merengek, hogy vajon mikor döntöttem jól vagy rosszul. A jövőt nem látom ebben a pillanatban, csak abban bízom, hogy nem felejtenek majd el az emberek. Most úgy érzem, ha elmehetnék messzire, talán újra boldog lehetnék” – mondta elcsukló hangon Benkő László, aki keményen harcolt, de elfáradt az út végére.