Borzalmas családi helyzete keserítette meg Damu Roland gyerekkorát

Damu Roland 1974. szeptember 8-án, délelőtt fél tizenkettőkor látta meg a napvilágot Hajdúböszörményben. Már a világrajövetele sem volt egyszerű: csípőficammal született, ezért élete első évében egy speciális szíjat kellett hordania.

A kisfiú mindenkit lenyűgözött a nagy szemeivel, vidám mosolyával, ám sajnos hamar kiderült, hogy az élete nem lesz olyan könnyű, mint ahogyan azt minden gyermek megérdemelné. 2015-ben kiadott könyvében – ami az Igazság címet viseli – nyers őszinteséggel vallott arról, mennyire megkeserítette az életét édesanyja alkohol- és gyógyszerfüggősége és édesapja magának való természete.

A kiegyensúlyozatlan családi légkör pszichésen már korán megtette a hatását: Damu elmondása szerint már az óvodában folyton bepisilt, a gyerekek sokat csúfolták, otthon pedig napjában többször is megverte őt az édesanyja. Apja – zenészként – rengeteget dolgozott, hogy tisztességesen eltartsa a családját, ám a kiegyensúlyozott családi légkört egyik szülője sem adta meg neki.

Rengeteget sírt, fülfájós gyerek volt, a vizelettartási problémáiról pedig hamar megállapították a szakemberek, hogy lelki eredetű problémáról van szó.

Ő így írt erről az időszakról:

„Apám nagyon sokszor vitt a fülészetre. Hazajött hajnalban vagy reggel a zenélésből, és én már ott vártam felöltözve, hogy menni kell, mert fáj a fülem. Anyám olyankor már vagy képzeletbeli patkányokat, vagy pókokat kergetett a falon. Sosem volt ott semmi, de ő látta. A gyógyszer és az alkohol művelte ezt vele. Na, én benne voltam a 'játékban': amikor ő patkányokat látott a falon, akkor én elővettem a seprűt és ütögettem a falat. Közben kiabáltam, hogy 'Hess, patkány, hess!' Előfordult, hogy kaptam egy pofont, mert melléütöttem a patkánynak. (...) Nagyon furcsa család volt a miénk. A szüleim sosem puszilták meg egymást. Nem voltak kedvesek egymással. Nem ettünk együtt. Nálunk nem volt sem közös reggeli, sem közös ebéd, sem közös vacsora. Sosem mentünk együtt sehova. Anyám és apám nem beszélgettek. Nem ültek össze, nem tudtak szépen beszélni egymással” – fogalmazott a könyvében Damu.

A kis Rolinak két húga született a szülei házasságából: Klaudia és Anita, majd az édesanyja újabb kapcsolatából később féltestvérei is lettek.

A szülei házassága ugyanakkor rettenetesen alakult, gyakori volt az üvöltözés, tányértörés, és Roland édesanyja többször megjárta a pszichiátriát is. Emlékei szerint gyerekként végig kellett hallgatnia, ahogy az édesanyja a szomszéd szobában mulat a szeretőivel, míg az édesapja munkában volt.

Kamaszkorában aztán a szülei elváltak, Roland pedig kallódni kezdett. Nem érezte otthon magát sehol, és bár az édesapja részéről szerető, összetartó rokonság vette körbe, magányosnak írta le a gyerekkorát.

Legjobban az anyai nagymamáját, Színcsák mamát szerette, akiről felnőttként is úgy nyilatkozott, hogy nélküle nem élte volna túl a gyerekkorát. Az idős asszony féltőn, óvóan szerette Rolandot, talán úgy, ahogy később sem soha senki az élete során.

A hányattatott családi helyzetét az iskolai bizonyítványa is hűen tükrözte: általános iskolában nem sok jó jeggyel büszkélkedhetett, tizenhárom éves korában azonban a magyar tanára felfedezte a tehetségét, és az egyik órán megkérte Rolandot, hogy szavalja el József Attila: Mama című versét.

Az osztály tátott szájjal hallgatta, a tanárnő szemébe könnyek szöktek, és a végén mindeni tapsolt.

Ez volt az első pillanat, amikor Roland rájött, hogy a sorsa meg van pecsételve: színpadon a helye, hogy átadja az embereknek mindazt, ami a lelkében dúl, mindazt a művészetet, amivel megáldotta őt a sors.

Elindult valami, amiből sikertörténet születhetett volna, de az élet végül máshogy rendezte Damu Roland sorsának alakulását.

Sorozatunk második részében a színész felnőttkoráról, útkereséséről, szerelmeiről, sikereiről és kudarcairól olvashatsz bővebben!