„Én akkor is a felesége vagyok, a halála után is szerelmes vagyok Robiba” – megrázó vallomást tett a kajakos özvegye

„Minden elhalványult és kiüresedett nélküle” – lehetetlen szavakba önteni azt az űrt, amelyet a 29 éves Tóth Róbert, a korábbi U23-as Európa-bajnok kajakos elvesztése okozott felesége, Reményi Diána életében. A csupa szív sportoló éveken át küzdött a rák ritka fajtájával, sokáig úgy tűnt, együtt minden nehézséget átvészelnek – a gyilkos kór végül tavaly szeptember 29-én ragadta el.

Tóth könnycsatornáját 2017-ben támadta meg az adenoid cisztikus carcinoma, a gerincében és a májában is áttétek alakultak ki. Sugár- és kemoterápiás kezelést kapott, bal szemére megvakult. Tavaly a pár Houstonba költözött, ahol egy speciális kezelés adott reményt számukra: Tóth eredményei biztatóan alakultak, újra kajakba ülhetett, ám állapota ősszel hirtelen romlani kezdett. Halála óta kilenc hónap telt el, de az idő nem jelent gyógyírt felesége számára.

”Létezem, teszem a dolgom, dolgozom, de mindent egyfajta homály fed. Nehéz leírni, valószínűleg tényleg csak azok értik ezt az állapotot, akik pontosan tudják, mekkora súlya van az igaz szerelem elvesztésének, és milyen ezzel a kínnal élni. Nem gondolom, hogy valaha is képes leszek feldolgozni az elvesztését„ – mondta a Blikknek Reményi.

A korábbi úszónő és a kajakos kilenc éven át elválaszthatatlanok voltak, családot szerettek volna alapítani.

”Az özvegység csak egy címke, nem foglalkozom vele. Én akkor is a felesége vagyok, ő pedig a férjem, a halála után is szerelmes vagyok Robiba„ – jelentette ki.

Reményinek mindennap meg kell birkóznia a tudattal, hogy nincs mellette párja.

”Nagyon sokáig nem álmodtam vele, ami borzasztó volt. Néhány hónapja volt az első olyan éjszaka, amikor végre ott volt. Vannak jó és vannak rossz, démonokkal teli álmok, de ez a lényegen nem változtat. Borzasztóak a reggelek, ilyenkor mindig kell egy jó óra, amíg felveszem a fonalat, és sikerül elkezdenem a napot azzal a tudattal, hogy ő már nincs mellettem – fogalmazott az özvegy. – A mi közös életterünk érintetlen, mindent a fotóink borítanak, a ruháink szépen felosztva a közös szekrényben, ugyanúgy, ahogy egykor. Csak ő nincs már: a lényeg...„