Buchwald-néni, Dunavíz árus, lámpagyújtó- ezek a munkák sokaknak már nem mondanak semmit. Pedig korábban ezek valós, a fővárosban is végzett munkák voltak.
Az 1900-as évek Budapestjén még rengeteg olyan szakma volt, amelyeken ma már meglepődünk vagy éppen jókat derülünk. Ekkoriban a vízvásárlás még nem úgy zajlott, hogy lementünk a boltba és a rengeteg ásványvíz közül kiválasztottuk a számunkra megfelelőt, hanem bizony a Duna mellől hordták fel az emeleti lakásokba.
Lámpagyújtó
Manapság már nem ér minket meglepetésként, hogy a lámpák sötétedéskor felgyulladnak, világosodásnál pedig elalszanak. Az 1900-as években azonban ez nem egészen így működött, ugyanis akkor még csak gázlámpák voltak Budapest utcáin. A lámpagyújtónak az volt a feladata, hogy a fővárosban végigjárja az utcákat és az ott található lámpákat meggyújtsa, illetve eloltsa. Feladatuk nem volt könnyű, hiszen létrára kellett mászniuk, ahhoz hogy megtisztítsák a búrát, olajat töltsenek a tartályba, és mivel a gyufát még nem ismerték, fogták a kabátgombjukon lógó üvegcsét, és az abban lévő kénsavas gyapotba beleböktek egy káliumkarbonáttal átitatott fácskát. Amikor az meggyulladt, akkor érintették a lámpa kanócához. Az 1910-es évek elején 500 lámpagyújtó dolgozott Budapesten.
Boltőr
Az első boltőrt 1814-ben vették fel, feladatuk az volt, hogy éjszaka megvédjék az üzleteket a betörőktől. Csendesen csoszogtak és néha megrázták a rájuk bízott bolt kulcsát, ha pedig tolvajt láttak, megfújták a sípjukat. A pesti tolvajok egy idő után már kiismerték a boltőrök útvonalát, így akkor törtek be a boltba, amikor az őr éppen távolabb járt. A budapesti szlengben hívták őket bakternak vagy viccesen Boltizár-nak is.
Dunavíz árus
Ma már magától értetődő, hogy kimegyünk a konyhába, megnyitjuk a csapot és már folyik is a víz. És bár a fővárosban rengeteg hely volt, ahonnan vizet vehettek a budapestiek, azonban olyan salétromos, vasas, iszapos volt, ami ivásra egyáltalán, mosásra pedig csak alig volt használható. Emiatt nagy érdeklődés mutatkozott a Dunavíz árusok iránt, akik eleinte puttonyokban és gyalog szállították a Duna-vízét, majd később csacsifogaton hordták a folyópartról a lakosokhoz. A vízárusok családostul dolgoztak, a férfiak hordták a talicskára a folyóvízzel telemert puttonyokat. Amíg a feleség lent ügyelt a taligára, addig a férj, fiúgyermek felcipelte az emeletre a vizet. A víz árába beleszámították a lakás magasságát és a Dunától való távolságát is. Az árusok munkájának az 1866-os kolerajárvány vetett véget, ugyanis ekkor határozták el a városi hatóságok, hogy vízvezetékrendszert építenek ki.
Hordár
A hordár állás az 1860-as években alakult ki, és néhány év alatt már 1500 fő dolgozott ebben a munkakörben. Nem csak árut szállítottak, hanem szükség szerint a bizalmas küldönc, csomagszállító, költöztető, postás, strázsa, szobainas, reklámcédula-osztogató, kutyasétáltató feladatát is ellátták. Ezt a munkát általában jó testi erőben lévő férfiak látták el, de a kondíció mellett szükség volt némi emberismeretre és dörzsöltségre is. Első formaruhájuk a vörös paszományos kabát, vörös sipka, rajta a hordár feliratú, számozott, fényes tábla volt. A hordárok iránt az érdeklődés a posták megjelenésével csökkent, majd a végleges megszűnésüket a kerékpáros küldönc-szolgálat jelentette 1910-ben.
Buchwald-néni
Régen nem úgy ment, hogy csak lehuppantunk egy parkban kihelyezett vasszékre, hanem bizony a pihenést meg kellett fizetni. Amit az úgynevezett Buchwald-néni szedett be minden látogatótól, aki helyet szeretett volna foglalni. A nénik válltáskát hordtak, kezükben jegytömböt szorongattak, és árgus szemekkel vizsgálták a parkok női és férfi látogatóit. És mi történt ha valaki úgy ült le, hogy nem volt jegye? A Buchwald-néni azonnal ott termett és behajtotta rajtuk a „parkolási” díjat. A nénik a nevüket egy bizonyos Buchwald Sándor nevű vas- és fémbútorgyár tulajdonosáról kapták, akinek termékei jelen voltak a parkokban. A néniket a Tanácsköztársaság „rúgta ki”, ugyanis ekkor a székek használatát ingyenessé tették.
