Drámai részletek a budapesti túszejtésről, ezt mondta a rabnak a sofőr

Ripost: Mesélje el, kérem, mi történt pontosan a Stollár Béla és a Bihari János utca kereszteződésénél!
Túsz: Mindennap ezen a környéken parkolok, aznap is helyet kerestem. A kereszteződésnél meg kellett állnom a STOP tábla miatt, ahol a zebra van. Szétnéztem, hol lehet parkolni, és a kocsi mellett megláttam két embert. Az egyiknek fegyver volt a kezében, a másik a túsza…
Ripost: Hogyan szállt be, mit mondott?
Túsz: Minden olyan gyorsan történt! A fegyveres felém rohant, és a szélvédőmhöz tette a fegyvert. Közben fogta a kilincset, és bepattant mellém az anyósülésre. Le akartam zárni az autót, de nem sikerült. Ha lezárom, elképzelhető, hogy ott és akkor lelő… Gázt pedig nem tudtam adni, hiszen a zebránál üresbe tettem a sebváltót. Egyből levert a víz, amikor a fejemhez tartotta a fegyvert, majd rám parancsolt: „Menjünk innen!”
Ripost: Merre indult?
Túsz: Amerre én akartam. Először a körúton haladtunk. Egy pillanatra felcsillant a remény számomra, mivel a síneken megláttam hat-hét rendőrautót velünk szemben száguldani. Rögtön arra gondoltam, hogy már figyelnek minket, és vége is ennek az akciófilmnek, amire be se fizettem magam… Viszont a rendőrök elhúztak mellettünk. Ekkor a Wesselényire fordultam, majd a Kertész utcán végig, a Dohány utca felé. Beszélgetni kezdtem vele, hogy oldjam a feszültséget. Hamar megtaláltam vele a közös hangot.

Ripost: Miről lehet beszélgetni egy ilyen helyzetben?
Túsz: Mivel a fegyvert folyamatosan a nyakamhoz, illetve a fejemhez tartotta, és idegességében hadonászott vele, közben pedig a ravaszon volt az ujja, rászóltam: „Ne hadonássz már, mert, ha lelősz, nincs, aki tovább vigyen!” Ekkor bocsánatot kért. Megkérdeztem, hogy pontosan mi történ vele, mi ez a nagy felhajtás. Elmesélte, hogy az ítélethirdetése után szökött meg, 11 év letöltendő vár rá, amihez semmi kedve. Majd hozzátette: „Nekem már teljesen mindegy. Téged nem akarlak bántani, viszont, ha kell, akkor le foglak lőni!” Erre azt válaszoltam, ha egy mód van rá, ne tegye, hiszen van egy unokám, most fog születni a második. Szép családom van, akik várnak haza. Biztosítottam róla, hogy elviszem oda, ahová akarja. Erre azt kérte, menjünk az én lakásomra, ott vegyük le a lábbilincsét, de azt hazudtam, hogy szegedi vagyok, így letett erről. Azt mesélte, mindig is egy ilyen üldözésben akart részt venni, amit a filmeken látott. Erre azt mondtam: ez nem film, ha balesetet okozunk, mi is megsérülünk, és még el is kapnak… Erre igazat adott.
Ripost: Amikor a Hungária körúthoz értek, ott a lezárások miatt feltorlódott a kocsisor, beérték önöket a rendőrök. Hogyan reagált erre az utasa?

Túsz: Szép nyugodtan hajtottam, azt hittem, minden rendben lesz. Utolértek a rendőrök, és mivel az előttünk állók nem indultak el, volt idejük odarohanni a kocsimhoz. Legalább tizenöten fogtak ránk fegyvert, az utasom is a fejemhez kapta a stukkerét. Úgy éreztem, nagy pácban vagyok! Mivel nem akartam tűzharcban meghalni, azt néztem, merre tudnánk tovább haladni. Az utasom azt mondta, hogy menjek fel a padkára, és végig a síneken… De túl magas volt, így mondtam neki, hogy ha beragadunk, akkor vége a dalnak, elfogják. Azzal nyugtattam, hogy amíg itt vagyok mellette, itt vagyunk együtt, addig nem fognak lőni. Azzal nyugtattam: „Bízd rám, majd én megoldom!” Szerencsére a kocsisor elindult, és én gázt adtam. Ripost: Közben belelőttek a kocsija gumijába. Ezt hogy fogadta?
Túsz: A felnit találták el, ezért tudtunk továbbmenni. A rendőrök visszarohantak a kocsijukba, villogó és sziréna nélkül követtek minket. Az utasom a lábbilincsével kezdett foglalkozni. Levette a cipőjét az egyik lábáról, majd, mint egy zokniból, kibújt a bilincsből. Néhány perc múlva ismét bedugult előttünk a sor. Nagy gázzal kikerültem a füvön, és elérkeztünk a Nyírpalota-Szentmihályi út kereszteződéséhez. Mondtam neki, hogy lemaradtak a rendőrök, ott van egy füves, erdős terület, arra el tud menekülni. Hátranézett, és már pattant is ki a kocsimból, rohant a mercishez.

Ripost: Mit csinált, amikor a rendőrök üldözőbe vették az utasát?
Túsz: Csak ültem és néztem, ahogy kergetik. Aztán odajöttek az autómhoz, kiszállítottak. Odajött egy pszichológus, kérdezte, jól érzem-e magam, szükségem van-e ellátásra. Nem volt szükségem semmire, de azt azért hiányoltam, hogy én voltam a legnagyobb veszélyben, mégsem láttam sehol mentőautót. Aztán elvittek kihallgatásra, vettek DNS-mintát, lefotóztak.
Ripost: A családja mikor tudta meg, hogy túszul ejtették?
Túsz: Miközben vártam a rendőrökre, felhívott a fiam. Elmeséltem neki, mi történt, sokkot kapott. Odarohant a helyszínre, amikor engem elvittek, ő vigyázott az autóra. Este értem haza, és kaptam a családomtól egy Superman lufit, aminek nagyon örültem!