Mariupol városát már február 27 óta ostromolják az oroszok, a helyiek közül csak kevesen tudtak elmenekülni, az utcákon állnak az orosz tankok.

Az ostromlott városból, ahol már nincs gáz és áramszolgáltatás, ahol már nincs víz és élelem, Nadejda Sukhorukova írta meg, hogy mit és hogy éreznek a lakók, akik már csak pincékben élhetnek. Az ukrán nyelvű beszámolót a nethuszár fordította le magyarra.

"Két bombázás közötti szünetben kimentem az utcára. Muszáj megsétáltatnom a kutyámat. Folyamatosan nyöszörög, remeg és a lábam mögé bújik. Állandóan aludni akarok. Az egymásnak mondott meséktől teli udvarom most néma és halott. Már nem félek körülnézni. Szemben velem a 150. számú ház. A tűz felégetett öt emeletet belőle, most fog neki a hatodiknak. A tűz gondosan ég, mint egy kandallóban. A fekete keretes ablakok üveg nélkül maradtak. Mint valami nyelv, úgy lógnak ki belőlük a függönyök. Nézem ezt a nyugodt és mégis átkozott képet.Biztos vagyok benne, hogy hamarosan meghalok. Napok kérdése. Ebben a városban mindenki arra vár, hogy meghaljon. Csak remélni tudom, hogy a halál nem annyira ijesztő. Három nappal ezelőtt meglátogatott unokaöcsém egyik barátja, és elmesélte, hogy a tűzoltóság épületét rakétatalálat érte. A tűzoltók mind életüket vesztették. Egy kar, egy láb és egy női fej repült minden irányba. Azt kívánom, hogy az én testrészeim egyben maradjanak, akkor is, ha az égből bombáznak le. Úgy gondolom, hogy ez fontos, bár nem tudom miért…Másrészt pedig a harcok alatt úgyse lesz temetés. Így mondták a rendőrök, akiket az utcán állítottunk meg, hogy megkérdezzük tőlük, mit csináljunk a barátunk halott nagymamájával. Azt tanácsolták, tegyük ki az erkélyre.Vajon hány erkélyen fekszenek temetetlen halottak? A mi épületünk a Mira utcában van, és az egyetlen, amelyet nem ért direkt rakétatalálat. Kétszer érték el a rakéták, egyes lakásoknak kitörtek az ablakai, megrongálódtak, de a többi épülethez képest szerencsénk volt. Az egész udvart több rétegnyi hamu, üvegtörmelék, műanyag vagy fémhulladék borítja. Próbálok nem odanézni, amikor egy fémdarab repül a játszótér felé. Azt hiszem rakéta, talán továbbment. Nem zavar, csak kellemetlen…Egy arcot látok a harmadik emeleten. Követ engem. Úgy látszik odajutottam, hogy az élő emberektől félek. A kutyám üvölteni kezd és tudom, hogy nemsokára megint lőni kezdenek. Kint voltam napközben, körülöttem csend, mint egy temetőben. Nincsenek autók, nem hallatszanak hangok és a padokon nem ülnek gyerekek és nagyszülők.

Még a szél is meghalt.Van még egy pár ember errefelé. Ők a háznak csak az egyik felében laknak, valamint egy fedett parkolóban. Nem akarok rájuk nézni, mert félek, hogy meglátok egy ismerőst. Az én városomban az élet az alagsorba költözött. Így az élet olyanná vált, mint a gyertyaláng – nem tudod onnan kihozni. Egy szellő legkisebb rezdülésére kialszik és beköszönt a sötétség. Visszatérek a pincébe, és hallgatom tovább ezt a szörnyű fémes zajt. Mariupolban még mindig élnek emberek. Az alagsorban. A túlélés napról-napra nehezebb.Már nincs vizük, ételük, áramuk. Már kijönni sem tudnak a bombázások miatt. Mariupol embereinek élniük kell! Segíts! Mond el a történetüket!Hogy tudja meg az egész világ: folytatódik a békés emberek legyilkolása …" - írta Nadejda.

A nő beszámol arról is, hogy milyen a hétköznapi élet most a városban: ugyanabból a tányérból esznek, hogy ne pazarolják a vizet mosásra, egy matracon alszanak, mert úgy melegebb, már nem tudják, milyen tévét nézni vagy zuhanyozni.

Barátunk halott nagymamáját az erkélyre tettük-levél Mariupolból