Ma emlékezünk az 1944–45-ben a Szovjetunióba hurcolt magyarokra

„Úgy bántak velünk, mint az állatokkal” – idézte Földváriné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke az egyik Szovjetunióba hurcolt asszonyt. Egyet a legalább 800 ezer magyar állampolgárból, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára.

A Vörös Hadsereg, amely 1944 szeptemberében lépett Magyarország területére, december 22-én adta ki 0060 számú parancsát, ez rendelte el a 17–45 év közötti munkaképes német származású férfiak és a 18–30 év közötti munkaképes német származású nők mozgósítását. Eszerint hadbíróság elé kerülnek, akik kivonják magukat a mozgósítás alól, és családtagjaikra, továbbá „bűntársaikra” is szigorú megtorlás vár. Az utasítást végrehajtó szovjet belügyi katonák – bár a létszámot kizárólag német nemzetiségűekkel kellett volna feltölteniük – válogatás nélkül elvittek mindenkit, számukra csak az volt fontos, hogy összetereljék és a Szovjetunióba hurcolják a parancsnokaik által meghatározott számú embert- írta a hirado.hu.

Az események leírásakor a történészek sokszor csak az egyre fogyatkozó számú túlélők legendává szövődő visszaemlékezéseire hagyatkozhatnak.

A szájhagyomány szerint az „orosz” katonák megnyugtatásul azt ismételgették: „malenkaja rabota”, azaz kis munka. Az oroszul nem tudó érintettek ezt „málenkij robotnak” értették, s a kifejezés így honosodott meg. A katonák nemegyszer igazoltatás címén állították meg a járókelőket, akiket aztán teherautókra ültettek és elvittek, sorsukról hozzátartozóik semmit sem tudtak meg. A „kis munka” évekig tartó kényszermunka – romeltakarítás, építkezés, bányászat stb. – volt a Szovjetunióban.

Az elhurcoltak legalább egyharmada odaveszett, a többség 1949-re térhetett haza, több ezren már nem is a korábbi Magyarország területére, mivel otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A kommunista magyar, csehszlovák, román, szovjet kormányoktól segítséget nem kaptak, a magyar hivatalos szervek a kényszermunkát „hadifogolyügyként” kezelték.

Az elhurcoltak növekvő száma miatt az Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz érkezett kérelmek hatására a Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottság már 1945. március 18-án rendeletet adott ki a „Vörös Hadsereg által elszállított” emberek összeírására. A foglyok szabadon bocsátását azonban csak akkor lehetett volna kezdeményezni, ha a családtagok megadják a fogoly pontos szovjetunióbeli címét, ami persze egyenlő volt a lehetetlennel.

A foglyok, akiktől minden használható tárgyat elvettek, a zömmel a vasúti csomópontok közelében felállított gyűjtőtáborokba kerültek. A zsúfoltság, a hideg, a járványok, az éhezés már itt megtizedelte őket, a szovjet táborokban aztán még többen haltak meg. A magyar foglyok zöme a donyeci iparvidéken, a Krím félszigeten és az Urálban végzett kényszermunkát, de sokakat irányítottak Grúziába és Azerbajdzsánba, illetve Dél-Szibériába.

A szovjet Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatóságának 1949. december 20-i összefoglaló jelentése a magyar foglyok számát 534 539 főben adta meg, akiknek egyharmada volt civil. Mivel nyilvántartásba vételükre a szovjet táborokban került sor, ebben nincsenek benne azok, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, miként a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett és elpusztult több tízezer magyar katona sem.

A foglyok száma így 600–700 ezer lehetett, más becslések szerint elérhette akár a 900 ezret is; a kivégzettek, az elpusztultak száma mai ismereteink szerint legalább 300 ezerre tehető.