85 napig volt kómában a FIDESZ képviselője

Bányai Gábor országgyűlési képviselő családját is felhívták telefonon, hogy menjenek be elköszönni tőle, mert nagy a baj, valószínűleg nem éli túl a koronavírus-fertőzést. A tüdejének tíz százaléka működött csupán. Aztán történt valami. Bányai Gábor állapota szinte napok alatt rohamosan javulni kezdett. A fideszes képviselő akkor tudta meg, hogy több százezer ember imádkozott érte, amikor magához tért a kómából. Azt mondta: hihetetlenül meghatotta, hogy ennyien aggódtak, még ismeretlenül is. Most Balatonfüreden gyógyul, rehabilitációs kezeléseket kap. A füredi kórházban látogatta meg az Origo, ott mesélt a betegségéről, istenélményéről és gyógyulásáról.

Hogy érzi magát? Milyen kezeléseket kap a kórházban?

Négy hete vagyok a Honvédkórház Balatonfüredi Kardiológiai Intézetében – előtte egy szegedi, az előtt pedig a kiskunhalasi járványkórházban feküdtem. Már 142 napja nem voltam otthon, azóta nem láttam az otthonomat. Amikor Balatonfüredre kerültem, még szinte mozgásképtelen voltam, csak támogatva és járókerettel tudtam járni, mert nagyon sokáig feküdtem kómában Kiskunhalason és Szegeden, így az izmaim elsorvadtak. Mostanra, a rehabilitáció negyedik hetére közel teljesen visszanyertem az irányítást önmagam felett. Képes vagyok járni, szobabiciklizem, súlyzózom, és elkezdtem lépcsőzni. Napi hét órán át rehabilitációs programokon veszek részt. A koronavírus lényegében a májamon, a hasnyálmirigyemen, az agyamon és a szívemen kívül minden más szervemet megtámadta, de boldogan mondhatom, hogy mostanra a vírus minden következménye megszűnőben van, a tüdőm kapacitását is hétről hétre nyerem vissza.

Mennyi ideig volt kómában?

Összesen 85 napig. Ebből 68 napig műtüdőre kerültem. Azt hiszem, Guinness-rekorder vagyok, mert egy ismerősöm megnézte a világstatisztikát, és rajtam kívül mindössze egyetlenegy ember volt hasonlóan hosszú ideig műtüdőn a Covid miatt, de ő sem 85 napig, hanem valamennyivel kevesebb ideig. Amíg kómában voltam, kétszer megállt a szívem, újraélesztettek, amiből persze én semmire sem emlékszem, mindössze egy kisebb sérülés látszik a mellkasomon, amelyet valószínűleg a defibrillátor okozott. Még egy rekordot tartok: ebben a pillanatban Magyarországon nekem mérték a legmagasabb ellenanyagszintet a véremben. De mindig hangsúlyozom: nem én vagyok a fontos, hanem az üzenet: ez egy nagyon súlyos betegség, a koronavírus egy kíméletlen kórokozó.

Hogyan kezdődött a betegsége?

Az egész február 19-én kezdődött. Belázasodtam, köhögtem, ezért február 20-án PCR-tesztet készítettek, és kiderült, hogy sajnos elkaptam a betegséget. Azt mondták, próbáljak otthon gyógyulni, kaptam Favipiravirt, és figyeljem a szaturációmat. Ameddig az rendben van, nem kell kórházba menni. Három nap múlva nagyon rossz lett a véroxigénszint-értékem, lázfoltok jelentek meg rajtam, fulladozva köhögtem, ezért végül bekerültem a kiskunhalasi járványkórházba. Nem sokkal később lélegeztetőgépre tettek. Előtte készítettem egy rövid búcsúvideót a családnak, hogy ne haragudjanak rám, nem tudom, hogyan kerültem ekkora bajba, de ők nagyon vigyázzanak egymásra, különösen Anna lányomra, a családunk legfiatalabb tagjára. Elmondtam, mi a teendő, mi legyen a családi gyümölcsössel, és persze megígértem nekik, hogy vissza fogok térni. A feleségemtől külön is elbúcsúztam.

Amikor mondták az orvosok, hogy lélegeztetőgépre kerül, azt érezte, hogy nem éli túl?

Igen, határozottan úgy éreztem, hogy ezt a betegséget nem tudom legyőzni. Gyerekkorom óta sok problémám volt a tüdőmmel – sokat betegeskedtem. Az utólagos elmesélésből tudom, hogy március első hétvégéjére sokat gyógyultam, de ekkor összeszedtem egy baktériumot, ami miatt beindult a szervezetemben a citokinvihar – ami már a második volt. Ez az esemény nagyon mélyre lökött, csoda, hogy túléltem azt a hetet, és nem sérült meg az agyam az oxigénhiánytól. A tüdőm tíz százaléka maradt csak ép, kilencven százaléka pedig egyáltalán nem működött. Március 13-án kerültem műtüdőre. Én persze erről semmit sem tudtam, hiszen kómában voltam. A helyzet kétségbeejtő volt. Sokan már lemondtak rólam, kivéve a kezelésemet vezető orvost, ő nagyon hitt bennem, és persze a családom is. A családomat felhívták, hogy köszönjenek el tőlem, mert nagy a baj, március 14-én három napot adtak, ha addig nem javul az állapotom, akkor vége. Mindezeket az ébredésem után tudtam meg. Ahogy azt is, hogy kétszer is megállt a szívem, a klinikai halál állapotába kerültem. Ez nagyon megrázott.

Erről van bármilyen élménye?

Nincs, hiszen mélyaltatásban voltam végig. Utólag mondták el nekem, mint ahogy azt is, hogy percekig tartott az újraélesztésem. Miután március 14-én közölték a családommal, hogy három napom maradt, Gábor fiam felhívta egykori plébánosunkat, Rónaszéki Gábor atyát, és megkérdezte, hogy bejönne-e a kórházba, ha felöltöztetik teljes védőruhába. Az atya igent mondott. Az orvosok beengedték a plébánost és a fiamat – persze, szkafanderben, dupla gumikesztyűben, maszkban, arcpajzsban. Gábor atya feladta rám a betegek szentségét, utána imádkoztak értem. Ez március 15-én kora délután történt, majd este érkezett a hívás a családomnak, hogy javult annyit az állapotom, hogy csökkenthettek a gépek működésén, ezért a három napból három hét lett. Ezután hosszú, de folyamatos gyógyulás következett. Májusig a tüdőmön kívül minden szervi funkcióm helyreállt, viszont egyértelműnek látszott, hogy tüdőtranszplantációra lesz szükségem, mert – ahogy az orvosok mondták – mind a két oldalon végletesen roncsolódott a tüdőm. Lényegében úgy tűnt, hogy ha levesznek a gépről, meghalok. Bekerültem a transzplantációs programba, és elkezdődött a műtéti előkészítés. Sorozatos vizsgálatokat végeztek az orvosok. Az egyik vizsgálat során viszont megrepedt a mandulám. Vérezni kezdett, és mivel vérhígítót is adtak – erre a műtüdős kezelés miatt volt szükség –, nem állt el a vérzés. Három nap múlva dönteni kellett: vagy megvonják a vérhígítót, vagy elvérzek. Az orvosok úgy döntöttek, nem adnak több vérhígítót. De ekkor a tüdőben kezdett alvadni a vér. Sürgősen le kellett venni a műtüdőről. Persze, addig is folyamatosan csökkentették a műtüdő kapacitását, mert az orvosom nagyon hitt abban, hogy meggyógyulok. Le is kapcsolták, és figyelték, mi történik – hiszen akkor még minden bizonytalan volt. Az orvosok szerint egészen valószerűtlen volt, ami ezután következett: teljesen rendben volt a szaturációm, és működött a tüdőm. Másnap Budapestről, az Onkológiai Intézetből felhívták Gábor fiamat, és azt mondták neki, hogy alig hiszik el, ami történt, úgy tűnik, egyelőre nincs szükség tüdőtranszplantációra. Napra pontosan két hét múlva lekerültem a lélegeztetőgépről is. Az orvosok bejöttek hozzám, és azt mondták: ilyet még nem láttak. A gyógyulásom minden tankönyvnek ellent mond. Lényegében az ember ezt nem éli túl, amin én keresztülmentem. Mindenki esélytelennek tartott. De hála az orvosoknak, a családomnak és a sok imádságnak, meggyógyultam.

Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy különleges találkozása volt Istennel. Ez akkor történt, amikor a klinikai halál állapotában volt, vagy máskor?

Az már az ébredésem után volt. Végtelenül el voltam keseredve. Depressziós lettem. A légcsövem le volt zárva a tubus felett, egy hang nem jött ki a torkomon. Nem az orromon vagy a számon lélegeztem, hanem a gégémben egy csövön keresztül a gép pumpálta a levegőt. Nem tudtam megmozdulni, harminc kilót fogytam, képtelen voltam kommunikálni, és végtelen fájdalmaim voltak. A kegyes halálért imádkoztam. Nem szoktam sírni, mert kemény életem volt, sok mindent átéltem már, de ott összeomlottam. A szobában egyedül voltam, és valaki a nevemen szólított. Körbenéztem, amennyire tudtam, de senki nem volt rajtam kívül a kórteremben. A hang – én Istennek nevezem – azt mondta: „Gábor, nagyon szeretünk téged, előkészítettük a helyed, örömmel várunk. De dönthetsz: jössz velem, vagy inkább maradsz?„ Aztán folytatta: ha mennék, akkor nyugodjak meg, minden rendben lesz, vigyáznak a családomra.

Mindazok után, amit átélt, változott-e önben valami? Másként gondol az életre, a világra, mint azelőtt?

Azt hiszem, nem változtam. Hogy jobb vagy rosszabb ember vagyok-e, azt nem én döntöm el. Az tudom, hogy az életet szebbnek látom – bár eddig is tiszteltem a saját életemet, és más életét is. Képviselőként sem úgy dolgoztam ezelőtt sem, hogy ki melyik oldalon áll, hanem akinek szüksége volt a segítségemre, segítettem. Azt vallom, hogy azért lettem képviselő, mert az emberek megválasztottak. A körzetemben élő embereket képviselem – minden embert, függetlenül attól, hogy hogyan gondolkodik a világról. Annyi változott csupán, hogy az életigenlésem talán sosem volt ennyire erős, mint most. Örülök, hogy élek, hogy felnevelhetem a gyerekeimet, ha unokáim születnek, láthatom majd őket. Kaptam még egy lehetőséget a Teremtőtől, és talán nem azért kaptam, hogy jobb ember legyek, hanem azért, hogy megmutassam az embereknek, hogy az élet szép. Éppen ezért, amióta tudok beszélni, mindenkinek elmondom, hogy ha eddig nem oltatta be magát, feltétlenül tegye meg, mert meggyőződésem, hogy aki nem oltakozik, az öngyilkosságot követhet el. Azt is mindenképpen el szeretném mondani, hogy az egészségügyi dolgozók óriási munkát végeztek. Minden elismerést megérdemelnek – büszkék lehetünk rájuk. Erőn felül dolgoztak, mindent megtettek a betegekért, sokszor még a lehetetlent is. Elképesztő az elhivatottságuk. Nem én vagyok a fontos, hanem ők. Az orvosok, ápolók, a családom és az Isten közös munkája volt, hogy én most itt lehetek. Persze, gondolkodom, gyötrődöm olykor, hogy miért pont én lettem ennyire beteg, és miért pont én éltem túl? Válasz nincs rá, de megtapasztaltam azt, amiben mindig is hittem és hiszek. Tudom, hogy van értelme az életnek, van remény, és mindenkinek jár a kegyelem, a megváltás.