„Imádom ezt az országot” – interjú Marco Rossival Eb-ről, családról, magyarokról

Június 11-én kezdődik a részben budapesti labdarúgó-Eb, amelyre válogatottunk hétfőn kezdi meg a közvetlen felkészülést. Föl van adva a lecke: az Európa-bajnoki címvédő Portugália után a jelenlegi és az előző világbajnok, Franciaország és Németország lesz a mieink ellenfele. Marco Rossi csapata tavaly ősz óta várakozáson felül teljesít, de most Ronaldo és a többi „nagyfiú” jön szembe. Olasz szövetségi kapitányunk arról is beszélt a Ripost-nak, miért olyan fontos számára, hogy folytatódjon a magyarországi sikersztorija.

Ripost: Mire lehet képes a magyar csapat az Eb-n?

Marco Rossi: Realista vagyok. Tekintve az ellenfeleinket, azt várom, hogy a mérkőzéseink végén emelt fővel hagyhassuk el a pályát, olyan meccseket játsszunk ellenük, amikre a végén a szurkolóinkkal együtt mi is büszkék lehetünk. A papírforma szerint nagyon nehéz lesz pontokat szereznünk, de mint mindig, most is mindent beleadunk. Számomra ez a legfontosabb. Persze a futballban előfordulnak meglepetések, így ha esetleg összejön egy-egy váratlan eredmény, én leszek a világon a legboldogabb!

RIPOST: Nem túl visszafogott? A sikerek után is rendre hangsúlyozza, hogy ne értékeljük túl őket.

M.R.: Elsősorban nekünk, de a szurkolóknak is tisztában kell lenniük azzal, hogy milyen magas szintet képviselnek az ellenfeleink. Mindhárom a világ legjobb válogatottjai közé tartozik. Amikor kineveztek, rossz, depresszív hangulatot érzékeltem a csapat és a drukkerek körében is. Azóta nagy utat tettünk meg. Minden jel arra mutat, hogy jó úton haladunk. De ettől még két lábbal a földön kell maradnunk, és pontosan érzékelni, hogy hol tartunk jelenleg mi, és milyen erősek a riválisaink.

RIPOST: Hogyan tervezik a felkészülést?

M.R.: Május tizenhetedikén, Telkiben kezdődik, azokkal a játékosokkal, akiknek addigra már véget ér a bajnokság. Huszonnegyedikén utazunk az ausztriai edzőtáborba, ahol már a teljes keret dolgozik majd. Onnan június másodikán érkezünk haza, hogy a Ciprus és Írország elleni felkészülési meccsek után nekivágjunk a tornának.

RIPOST: Ez az időszak már csak a finomhangolásról szól, vagy érheti meglepetés a szurkolókat, akik javarészt akár már most megtippelnék az összeállítást?

M.R.: Sajnálom, de nagy meglepetést ne várjanak: a legutóbbi válogatott mérkőzésünk óta eltelt hetekben sajnos egyetlen új, fenomenális játékos sem bukkant fel üstökösként a magyar labdarúgás egén.

RIPOST: Egy nevet azért felvetnék, aki tavasszal robbant be a Bundesligába: Dárdai Pál középső fia, Dárdai Márton tizenkilenc évesen már a Hertha agyondicsért alapembere. Vele mi a helyzet?

M.R.: Először tőle kérdezzék, hogy a magyar válogatottban akar-e játszani. Ezt első lépésben neki kell eldöntenie, hiszen ha lesz rá lehetősége, választhat a németek és köztünk. Egyelőre csak pár meccs van a háta mögött, időt kell adni neki, hogy tovább fejlődjön. Másrészt, mindig ahhoz tartottam magam, hogy senkit sem győzködök. Büszkének kell lenni arra, ha valaki magyar válogatott lehet. El sem tudom képzeni, hogy valaki csak azért jöjjön közénk, mert én rábeszéltem. Kizárólag olyanokra számítok, akiket ez extrán motivál. Hozzáteszem, Marci szülei magyarok, ő is bizonyosan magyarnak érzi magát, úgyhogy valószínűleg nyitott lesz arra, hogy a magyar válogatottban játsszon. Addig is figyelem a játékát. A kapcsolatfelvétel már megtörtént.

RIPOST: A Honvéddal nyert bajnoki címe előtt azt mondta, a csapata már úgy tudja a dolgát, hogy személyesen ott sem kellene lennie a kispadnál. Ez azóta a válogatottra is igaz?

M.R.: A kinevezésem utáni első időszakban voltak jó és kevésbé jó eredményeink is. Tavaly őszre azonban elértük, hogy sokkal stabilabb a játékunk. Ez egyben azt is jelenti, hogy a pálya szélén velem vagy nélkülem, nem fedezhető fel nagy különbség a csapat teljesítményében.

RIPOST: ...mint ahogy azt a koronavírus-betegsége miatt láthattuk ősszel több meccsen, többek között az Izland elleni sorsdöntő Eb-pótselejtezőn is.

M.R.: Ez a felkészülésünk során elvégzett alapos munka eredménye. Aprólékosan felkészülünk minden eshetőségre, minden kis részletre, ami várható a mérkőzéseken. A srácok mindig tudják, mit várok el tőlük. Világos koncepciót és állandó elveket állítottunk fel a munkatársaimmal. Ráadásul kiváló segítőim, Cosimo Inguscio és Giovanni Costantino szükség esetén a lehető legjobban helyettesítenek. De nem csak az asszisztenseimről van szó, hiszen köszönettel tartozom Gera Zolinak és Sándor Gyurinak is. Amikor több meccsről távol kellett maradnom, a csapattal együtt mindannyian remekül helytálltak.

RIPOST: A zárt kapus mérkőzések után, az Eb-n remélhetőleg magyar szurkolók tízezrei zengik majd a Himnuszt a Puskás Arénában. Ön is velük énekelheti, de hogy áll ehhez a nyelvtanulással?

M.R.: Próbálom elsajátítani a magyar nyelvet. Intenzíven nekikezdtem, de nemrég ideiglenesen fel kellett függesztenem a tanulást, mert az Eb és előkészületei sok feladatot rónak rám, amik most előnyt élveznek.

RIPOST: A honfitársai már-már harci indulóként szokták ordítani a himnuszukat a mérkőzések előtt, míg a miénk sokkal visszafogottabb. Olaszként ezt nem furcsállja?

M.R.: A magyar talán valóban nem olyan pörgős és motiváló, mint az olasz, de nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az számít, hogy legbelül mit jelent az embernek. Az összetartozás érzését fejezi ki. Amikor kimegyünk a pályára, és felemelt fejjel, büszkén, hangosan együtt elénekeljük, akkor egész Magyarországot képviseljük. Ez a legfontosabb.

RIPOST: A feleségével, Mariellával él nálunk, de a gyerekeik is gyakori vendégek. Ők is megszerették Budapestet?

M.R.: Persze, egyáltalán lehet nem szeretni?! Budapest Európa egyik legszebb városa. A lányunk, Gaia gyakrabban van itt, ő most diplomázik. Simone fiunk válogatott vízilabdázó, ritkábban látjuk a kötelezettségei miatt, de a szezon végeztével azonnal jönni szokott. Ha a járványhelyzet engedi, az egész család a helyszínen szurkol majd az Eb-meccseken.

RIPOST: Két megszakítással kilenc éve él itt, nemrég örökbefogadott magyarnak vallotta magát, és olasz létére már a gulyást és a pörköltöt is megszerette. Mit gondol rólunk és az országunkról?

M.R.: Kétezer-tizenkettőben lettem a Honvéd edzője, de először három évvel korábban jártam itt, meglátogattam az itt élő Pippo barátomat (később az Andrássy úti olasz étterem tulajdonosa hozta őt össze az edzőt kereső kispestiekkel – a szerző). Mégis, sokkal korábban megszerettem a magyarokat. Jó a memóriám, de az ötvenes-hatvanas évekre nyilván nem emlékezhetek vissza. Viszont a nagypapám, Gino gyerekkoromban sokat mesélt az akkori magyar futballistákról. Szóval, mielőtt idejöttem, már szerettem ezt az országot, de mióta itt élek, egyenesen imádom! Már csak azért is, mert edzőként mindent Magyarországnak köszönhetek. Mindent, amit Olaszországtól sajnos nem kaptam meg.

RIPOST: Akkor is ugyanilyen hosszú és sikeres lett volna az itteni karrierje, ha a nagypapája anno nem zeng ódákat a magyar foci hőskoráról?

M.R.: Erre nehéz válaszolni. Játékosként és edzőként is mindig, mindenhol igyekeztem kiadni magamból a száz százalékot. Ugyanakkor az ember motivációját néha befolyásolja a tudatalattija is. Biztos, hogy néhai nagypapám kötődése miatt is mindig különösen sikeres akartam lenni a magyar futballban.

RIPOST: Nemrég egy olasz lapban elárulta, sorsszerűnek érezné, ha egyszer nevelőegyesülete, a Torino edzője lehetne. Ugye, ez csak távlati cél?

M.R.: Abban az interjúban is szó esett a nagypapámról, aki óriási szurkolója volt a negyvenes években sorozatban ötszörös bajnok „Nagy Torinónak”. A repülőgép-balesetben odaveszett csapat után a korabeli Honvédért és az Aranycsapatért rajongott. Ezek után én edző lehettem a Honvédnál, most a magyar válogatottnál, és ez a kör a torinói kispadon zárulhatna be. De most csakis az motivál, hogy kitöltsem a magyar szövetséggel nemrég kétezer-huszonöt végéig meghosszabbított szerződésemet. Az azt jelentené, hogy addig még sok szép sikert ér el a válogatott.