Nincs

Puzsér: "Neurotikus vagyok, gyógyszereket szedek, nincs, hova tovább!"

A Szelfi sztárját, Puzsér Róbertet egy gyors telefonos interjúra hívtuk. Kíméletlenül őszinte kifakadás lett belőle!
címkék:
  • Szerző: Ripost

Kitárulkozó beszélgetés Puzsér Róberttel, a Szelfi sztárjával!

  • "Az egész életem egy nagy konfliktus!"

  • "Mindenkit elmarok magam mellől!"

  • "40 éves vagyok, és annyira egyedül vagyok, mint a kisujjam!"
     

A Szelfi sorozat legszínesebb figurája. Haragban áll a világgal, de önmagával is. Hajlamos az önmarcangolásra, de valljuk be: az önsajnálatra is. Az elmúlt epizódokban – szinte mellékesen – kiderült róla: nem adhat vért. És hogy miért? Azért, mert antidepresszánsokon él… Az is jellemző kép róla egy korábbi adásból, melyben ez a folyton kötözködő, ordítozó, végletekig kritikus alak az üres lakásban bolyong és csak azt hajtogatja: "konfliktusossága levét issza", mivel folyton egyedül van – pedig ő családot akar

Ki lehet ez a sokszor dühös és szánnivaló ember valójában? Puzsér lelke mélyére akartunk nézni, amikor felhívtuk egy interjúra, és meglepően őszinte – puzséros kitörésektől sem mentes – kitárulkozást kaptunk…

Egy általános iskolai emlékedről beszéltél a Szelfi legutóbbi adásában. A hallottak alapján már kiskorodban rendesen dolgozott a „puzsérság” benned. Tudod, hogy mikor kezdődött?

Amióta az eszemet tudom, ez van. Nem lehet mondani egy pillanatot, amikor ez kialakult. Nem kötődik egyetlen konkrét esethez sem.

Harcban állsz a világgal, harcolsz az igazságért. Nem lenne könnyebb megbékélni, elfogadni a környezetedet ahhoz, hogy boldog lehess?

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy megoldás elfogadni a világ korruptságát. Arra persze vágyom, hogy le tudjam határolni a személyiségem folyton háborgó részeit és

jó lenne, ha a konfliktusokat nem vinném át a privát életemre.

Na, ez valóban egy fontos feladat! Kihagyni az aktuális párkapcsolatomat ebből a konfliktusörvényből, és megőrizni azt egy békés, visszavonulási övezetnek!

A „személyiséged részei”-ről beszélsz. Mik ezek a részek?

(hallgat) Az egész életem egy összefüggő konfliktus! Csakhogy én a közéletben nem össze-vissza vagdalkozom, hanem szigorú intellektuális és morális szempontok alapján választom ki a lényemből kiáradó agresszió megfelelő célpontjait. Mindig alapos társadalmi és kulturális vizsgálat előz meg bármi nemű konfrontációt.

Mégis sokszor agresszíven teszed ezt. Mi az agressziód forrása?

Ez az anyámmal való nagyon konfliktusos, háborús kapcsolatomból fakad, ami nagyon keményen megedzett. Azt mondhatom, hogy az anyámmal való küzdelem a kohó, ahol a puzsérság kovácsolódott.

Még mindig neki akarsz bizonyítani?

Nem. A Csillag Születik óta elmondhatom, hogy már én dominálom őt. A kapcsolatunk azóta sokkal békésebb. Egyébként nem bizonyítani akarok, ez sokkal inkább egy megfelelési és meg nem felelési kényszer: be kell teljesítenem az elvárásait, de olyan módon, hogy az ahhoz vezető út minden lépését harcosan ellenezze. Így őrzöm meg az autonómiámat, miközben tagadhatatlanul végrehajtok egy életfeladatot.

Sikerült már?

A legmesszebbmenőkig! Olyan célokat értem el, amelyeket az anyám elképzelni sem tudott. Mindezt úgy, hogy közben minden lépésem szembe ment az ő szándékával, végül mégis oda jutottam el, ahová akarta. Sőt. De nagyon fontos, hogy semmiképpen sem úgy, ahogy azt ő elképzelte.

Mióta tudsz arról, hogy édesanyád a problémáid forrása?

3-4 éve.

Antidepresszánst szedsz, ez már nem titok, gondolom, az orvosod írja fel. Õ segített abban, hogy eljuss a felismerésig?

Igen. Õ nagyon sokat segített ebben.

Nem mondja, hogy ne csináld ezt vagy azt? Nem mondja, hogy a saját boldogságod útjában állsz?

Nem, ő sokkal finomabb eszközökkel orientál, nem ad konkrét tanácsokat, inkább csak újabb és újabb összefüggésekre eszméltet. Azt a munkát meghagyja nekem, hogy a következtetések nyomán új életstratégiákat dolgozzak ki.

Ez azt jelenti, hogy meg akarsz változni?

(Erre az utolsó kérdésre adott válaszát Puzsér emelt hangon kezdi, a közepétől pedig már üvölt.)

Muszáj! Ki kell lépnem a szokásos pusztító rutinjaimból, amelyekkel a párkapcsolataimban működöm. Szeretnék messziről rájuk látni, hogy fel tudjam tárni őket a doktornőmnek, és végre képes legyek leállítani ezeket az önsorsrontó rituálékat. Mert nekem sajnos ez a szeretetnyelvem, ez a fajta konfliktusosság, és ezt most már tudom, hogy ki kell gyomlálnom.

40 éves vagyok, és annyira egyedül vagyok, mint a kisujjam, és ez azért van, mert mindenkit elmarok magam mellől!

Szabotálom az intimitást, konfliktust generálok, mire előbb-utóbb elhagynak, én boldogtalan leszek, sírok és megátalkodott dacot gerjesztek fel magamban, aztán kezdem az egész ciklust elölről. Túl sokat értettem már meg magamról ahhoz, hogy folytassam ezt az öntudatlan rituálét. Az első lépés mindig a megértés, vagy nem? Látom, ahogy a nemzedékünk, főleg mi, nagyvárosi emberek a boltok polcairól vesszük le a partnereinket. Aztán kiesszük a másikból azt, ami ínyünkre való, és könnyű kézzel eldobjuk. Túl vérmes illúzióim nincsenek, azt nem hinném, hogy ezt a működést akár társadalmilag, akár a magam életében meg tudom változtatni. Abban viszont hiszek, hogy képes lehetek egy hat-nyolc éves kapcsolatra legalább addig, míg a gyereket vagy gyerekeket beiskolázzuk, és aztán el lehet szépen, békésen válni.

(A gyereknevelés témájánál, ha lehet, még harsányabban üvölt)

Azt viszont nem tehetem a gyerekemmel, hogy másfél éves fejjel rendszeresen az ingerült üvöltözését hallgassa a szüleinek, akik annyira bezáródtak a saját konfliktusukba, hogy a gyereküket krízisbe hajszolják. Úgy érzem, hogy ehhez nincs jogom. Csakhogy emiatt, meg a hasonlók miatt nem merem soha elhatározni magam. Úgy gondolom - hangozzék bármilyen furcsán -, hogy ez egy felnőtté válási válság. A legrosszabb döntés a meg nem hozott döntés, és én meg a fogyasztói komforthoz szokott nemzedékem ebbe a hamleti állapotba ragadtunk. Csakhogy nekem már nincs hova hátrálnom. Két romkocsma között az életet én a családdal és a gyerekkel azonosítom. És már nincs mire várni. Már neurotikus vagyok, már gyógyszereket szedek, már nincs hova bujkálnom az élet elől. Nincs hova tovább.

címkék: