Alfa Romeo Q2: közösségi élmény

Az még rendben van, hogy az alfások jeleztek, hiszen ez egy ilyen közösség: ránk villantott a 159-os volánja mögött ülő negyvenes férfi, átintett a Mitót vezető fiatal lány, és hüvelykujjával felfelé bökve mosolygott az ütött-kopott 145-öst hajtó srác. De azért az ritka, hogy pár napos tesztutunk alatt „idegenek” – értsd: nem alfások – is jelezték egy-egy biccentéssel, kézmozdulattal, mosollyal, hogy bejön nekik a Giulia. Pontosabban: még mindig bejön nekik a Giulia. Mert azt már bő két éve is tudtuk, hogy az Alfa nagyot dobott, amikor – óriási késés, rengeteg finomítás és reszelgetés után – végre bemutatta a Giuliát. A parádés formavilág, a remek motorok és persze a hátsókerékhajtás azonnal világossá tette: az Alfa újra visszatalált a helyes útra, ismét az érzelmekre hat.

A debütálás óta pedig, a jelek szerint, a Giulia cseppet sem vesztett vonzerejéből, az utcán még mindig sokan megnézik, utánafordulnak. A legsokkolóbb hatás azonban mégsem ez volt, hanem, hogy a sportos megjelenés puszta látványa sokakban az elismerésnél is többet váltott ki, többekben is felébresztette a „versenyzőt” – egyszer egy G-osztályos AMG Mercedes, máskor meg egy Golf GTI sofőrje igyekezett versenyre bírni minket. Pedig nem is az 510 lóerős Quadrifoglio-t vagy a 280 lovas Q4-est, hanem „csak” a Q2-est látták.

Ahogy a külső, úgy a belső is szaporább pulzust eredményez. Nem olyan extravagáns, mint a 156-os volt a maga idejében de a „bal egyben” az ember rögtön késztetést érez, hogy két kézzel markolja meg a kormányt, mint a kisgyerekek. A műszerfal kifejezetten egyszerű. Tetszetős megoldás, hogy a műszeregység különösebb cifrázás nélkül olvad egybe a központi kijelzővel. Mindez megnyugtatóan hat ma, amikor a szín- és formakavalkád a trend. A középkonzol sincs túlbonyolítva: az előválasztókar talán kissé túlságosan is lecsupaszított, az infotainment rendszert kezelő „gomb” egyszerűségét viszont nem lehet eléggé dicsérni. Ezen a részlegen mégsem ez a legjobb dolog: hanem a mellette lévő apró, három állású DNA-tekerőkapcsoló. Ezzel tudjuk kiválasztani, hogy a kocsi normál, takarékos vagy dinamikus üzemmódban működjön. Persze, ez utóbbi állás az, ami a legtöbb mosolyt csalja a sofőr arcára.

Dinamikus üzemmódban ugyanis a gázreakció élénkebb, a futómű keményebbé válik, mindezt tökéletesen kiegészíti a nyolc fokozatú váltó manuális üzemmódja, amely letiltásig engedi forgatni a motort. És akkor itt érdemes megemlíteni: noha az alap Giulia kétliteres turbómotorja „csak” 200 lovas, ez is bőven elég a mókához. Persze, a „mindjárt leszakad a fejem” érzés nincs meg, de a 6,6-os százas sprint így is renden van – ráadásul nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az: élményszámba megy minden egyes fel- meg leváltás, az apró durranásokkal, rántásokkal. A motor alapjárat közelében nem szól jól, de magasabb fordulatszámon már sokat hozzátesz az élményhez. Kanyarban a futómű szinte gokartossá teszi a Giuliát, és az autó hátulja meg-megmoccan – a mentestabilizáló révén viszont „bolondbiztos” a kocsi, a legdurvább provokálásnál is legfeljebb minimális ellenkormányzásra van szükség. A Giluia nagy erénye az is: nem kell eszelős tempót diktálni ahhoz, hogy élvezzük a vezetést, száz alatt is bőven van sebességélmény, és kanyargós úton sem kell feltétlenül áthágni a szabályokat ahhoz, hogy örömautózásba csapjon át az utazás.

Miközben a Giulia játszótársnak a legjobb, remek utazópartner is: országúton, autópályán a fogyasztása is mérsékelt, nyolc liter körül beéri. Míg a tesztautók általában néhány ezer kilométert futott új kocsik, az Autószektornál járt Giulia már túl volt 20 ezer kilométeren. Ez pedig némi képet ad a kocsi „öregedésről”. Pontosabban adna: a  tesztautóban ugyanis nyoma sem volt kopásnak, zörgésnek, vagy akár csak halk nyikorgásnak. A Giulia ára akciók nélkül 9,6 millió forintról indul, a 200 lovas benzines, nyolcsebességes automatával, kicsivel több mint 10 millió forintot kóstál.