Leslie Mandoki: A mai napig irányadóak apám utolsó szavai

Negyvenhét éve, 1975-ben hagyta el Magyarországot Leslie Mandoki. A zenész külföldön csinált karriert, és noha a nevét az egész világon ismerik, a gyökereit máig nem felejtette el. A Ripost-nak betekintést engedett németországi stúdiójába, és az életéről is mesélt az olvasóknak.

Ripost: Mesélne egy kicsit a kezdetekről, a ma már nagy sikerű Mandoki Soulmates létrejöttéről?

Leslie Mandoki: A gondolatmenet, hogy az angol progresszív rockot az amerikai jazz rockkal szeretném összeötvözni, tizennyolc-tizenkilenc éves koromban jött, amikor a Bem Rakparti klubban játszottunk a JAM zenekarommal.. Akkor már kialakult bennem egy zenei kép. 1975-ben, amikor a menekülttáborban megkérdezte tőlem a bevándorlási hivatal képviselője, hogy mit szeretnék művészileg csinálni Németországban, akkor mondtam, hogy Jack Bruce-al, Ian Andersonnal és Al di Meolaval szeretnék muzsikálni. Mondanom sem kell, hogy kinevetett, de én csak erősködtem. A menekülttábortól a zenekar megalapításáig eltelt azért néhány év, de pont harminc éve elindult a Mandoki Soulmates. Összeállt a csapat, világsztárok érkeztek a zenekaromba.

Ripost: A zenekar idén ünnepli a harmincéves fennállását. Milyen módon ünneplik majd meg a rajongókkal a kerek évfordulót?

L. M.: Nagy örömömre több külföldi koncertünk is lesz, és augusztus 19-én, 19 órakor Budapesten, a nemzeti ünnep előestéjén koncertezünk majd a Budai Várban, a Mátyás-templom mellett. Oda visszük vissza a zenénket, ahol egykor megszületett az együttes gondolata. Mindenki ott lesz, a világ legjobb zenészeivel lépek fel.

Ripost: A kezdetekre visszakanyarodva... Fiatalon, tizenhat évesen veszítette el az édesapját, aki talán a legfontosabb útravalót adta önnek: „Fiam, ne álmodd az életedet, hanem éld az álmaidat!” Úgy érzi, ezt az utolsó kívánságot maradéktalanul sikerült teljesítenie?

L. M.: Nagyon apás fiú voltam... Amikor tizenhat évesen elveszítettem az édesapámat, aki daganatos betegségben hunyt el, megesketett, hogy a leendő unokái sosem fognak majd cenzúrázott újságot olvasni. Én azt kérdeztem: „Apu, ezt hogyan tudnám megoldani? Ott a vasfüggöny, a berlini fal...” Ő erre azt mondta: „Fiam, a vasfüggöny nem neked épült, menned kell, éld az álmaidat, ne álmodd az életedet!” Apám pesti srác volt, a megszállók ellen 56-ban fegyvert ragadott, mert tudta, hol a helye. Számomra máig mérvadó és irányadó az intelme, és nagyon hálás vagyok neki ezért.

Ripost: Az elmúlt két évben a világjárvány miatt az álmok megélésére kevesebb lehetősége volt mindannyiunknak. A pandémia következtében ráadásul számos értékes művészünket elveszítettük. Ön hogyan élte meg ezt az időszakot és a pályatársak fájdalmas, idő előtti távozását?

L. M.: Szörnyű csapás, hogy a világjárvány alatt ennyi művészt elveszítettünk. Pótolhatatlan veszteségként élem meg a hiányukat... Ők most már Jimi Hendrix-szel játszanak. Sok pályatársamnak pedig elveszett az energiája ez idő alatt; ha itt is vannak velünk, már nem igazán vannak jelen. Ez egy fájdalmas tény, főleg, hogy a háború borzasztó kumulációja a szörnyűségeknek. Emiatt nagyon fáj a szívem. Tulajdonképpen, ez egy inspiráció arra, hogy olyan dalokat írjunk, amelyek maradandóak. Mert ők most már mindannyian Hendrix-szel zenélnek, és tudjuk, hogy az élet csak egy meghatározott időben ad számunkra lehetőséget az alkotásra. Az eltávozott kollégák helyett is itt kell lennünk a közönségünk és a zene szolgálatában és kint kell állnunk a gáton ilyen vészterhes időkben.

Ripost: Festői tájon, Tutzingban, a tó partján található a stúdiója, ami világszínvonalú, mind az elhelyezkedését, mind a berendezését, mind pedig az ott megforduló művészeket illetően. Milyen okból döntött úgy, hogy ott alakítja ki a bázisát?

L. M.: Olyan helyen akartam stúdiót építeni, mint az amerikai művészek. Hogy szívesen jöjjenek hozzám és rám bízzák a zenei vezetést. A stúdió másfél kilométerre van az otthonomtól, egykor ez is fontos szempont volt, hogy ne legyek távol a gyerekektől, ezért építettem ki itt ezt a paradicsomi szituációt, amit most nagyon élvezek. Ennek művészi, technikai, emberi vetületei vannak, egy olyan stúdiót akartam építeni, ami minden igényt kielégít, és hozza a világszintet. Ahol mindenki azt érzi, hogy ez egy olyan stúdió, ahol minden lehetőség adott. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, vettem egy kenut, és azzal vittem őket óvodába. Nagyon szép emlékként él ez bennem, én pedig a mai napig evezek.

Ripost: Egy ilyen munkaterület védelmének megoldása viszont bizonyára sok odafigyelést igényel. Milyen biztonsági megfontolások mellett él?

L. M.: Az erős biztonsági rendszer minden apróságra beriaszt. Itt minden kamerákkal és szirénákkal van védve. Ha egy madár nekirepül az ablaknak, három rendőr terem itt húsz másodpercen belül. Mindenki tudja itt a városban, hogy milyen biztonsági óvintézkedések közt élek. Minden be van biztosítva, odafigyelünk és van egy alkalmazottam, akinek csak az a dolga, hogy mindig ápolja a hangszereket, hiszen csúcsminőségű zenei eszközök és keverőpult várja az idelátogatókat.

Ripost: Gyermekei, Lara, Julia és Gábor már felnőttek, kirepültek a családi fészekből. Milyen Leslie Mandoki édesapaként, amikor nem a színpadon áll?

L. M.: A gyermekeim a mai napig visszajárnak a stúdióba. Lara sikeres színésznő, Julia zenész és Gábor is a zenei pályán találta meg a számításait. A lányom az utolsó stúdióalbumon is zenélt velem, a fiammal pedig egy New York-London-Párizs-Berlin-Cannes turnémon voltunk együtt. Kiváló zenészek, büszke vagyok rájuk.

Ripost: Szabadidejében mi az a tevékenység, amivel szívesen foglalkozik?

L. M.: Sokat sportolok, igyekszem karban tartani az egészségemet. A sors kegyes hozzám, de ezzel nem szabad visszaélni. Itt, a stúdióban és otthon is van egy konditermem, sokat biciklizem, kenuzom, úszok. Nagyon szeretek olvasni is, ha nem zenélek, általában olvasok, sportolok és főzöm. Imádom a nagy vendégségeket, nagy vendégjárások vannak nálunk. A lecsót mindenki szereti, aki eljön hozzám, talán azért is, mert magyar alapanyagokból készítem el. Nyaranta a kertben bográcsozom az amerikai, angol, német barátaimmal, Dunabogdányból hozatom a kolbászt, és ha meg tudom szervezni a paprika és paradicsom is magyar. De a modern világnak is bizonyos tisztelettel kell élni, időközben két bográcshelyem lett. A másikon készítem a vegán lecsót, amit nehéz volt kikísérleteznem, hogy valóban finom legyen. A családdal vannak időszakosan mottóink, otthonosan mozgunk a koreai, dél-amerikai, mexikói, olasz és francia fogások elkészítésében is. És persze az irodalom, a kompozícióimhoz mindig én írom az angol szövegeket, a nagy magyar mesterek mint Dusán és Bródy, Demjén és Horváth Attila követőjeként. Festek is, persze idő hiányában inkább csak a saját borítóimat, mert természetesen a zene, illetve a zene szolgálatában radikálisan intenzív élet mindent felülír. Én ezzel tartozom a közönségünknek.