„Azt gondoltam, hogy beleőrülök a fájdalomba„ – Aradszky László özvegyének könnyfakasztó vallomása

Aradszky László hiányzik a rajongóknak, és még jobban hiányzik Évának, a feleségének, akivel ötven évig éltek boldog házasságban.

„Laci itt van velem és vigyáz rám. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, talán azt gondolhatják, hogy lám, megbolondultam, álomképeket kergetek, de szó sincs róla. Lacikám képe itt van az asztalon, az ágyam mellett, és én beszélek hozzá, és azt kérem tőle, óvjon meg a rossztól, óvjon meg a betegségtől. S lám, egészséges vagyok„ – mondta Éva, aki már úgy gondolja, talán túl van a nehezén.

„Egyedül nem ment, ezt elárulhatom. Amikor Lacim elment, én azt gondoltam, hogy beleőrülök a fájdalomba. Kinyitottam a szekrényajtót, simogattam a ruháit, de ezt szó szerint értse. Simogattam, magamhoz öleltem, szinte beléjük bújtam. Aztán a barátnőim látták, érzékelték, hogy nagy a baj, s azt mondták, Éva, neked segítségre van szükséged. Így aztán pszichiáterhez kezdtem el járni, és bizony sokat segített. Nagyjából egy évig tartott ez a kúra, és ha nincs, lehet, hogy most nem beszélgetünk ilyen nyugodt, már-már derűs hangulatban” – mondta a Blikknek az özvegy.

„Szokták mondani azt a közhelyet, hogy csak a szépre emlékezem. S micsoda igazság van ebben! Már én is itt tartok, s ez jó, ez segít. Már azon kapom magam, hogy olykor felnevetek, amikor eszembe jut valamelyik vasárnap délutánunk Lacikámmal, mondjuk Fűzfőn, az imádott nyaralónkban, vagy bárhol a belvárosban séta közben. Sokan azt gondolták, hogy mi rengeteget veszekszünk, mert olykor valóban volt adok-kapok, de ez csak játék volt a részünkről. Hangos, imádnivaló játék. Szerettük egymást rajongásig.„