Bálint György megszökött a koncentrációs táborból

A felhőtlen gyerekkor után fájdalmas évek következtek Bálint György életében. Az elemi- és középiskolát Gyöngyösön végezte el, 1941-ben pedig kertészmérnöki oklevelet szerzett a budapesti Magyar Királyi Kertészeti Akadémián.

A huszadik század legsötétebb időszaka azonban őt és a családját sem kerülték el: zsidó származásuk miatt egyre több joguktól fosztották meg őket. Pótanyját, Mariska nénit is el kellett küldeni a háztól, mert a zsidótörvények értelmében a család nem tarthatott alkalmazottat.

Apja 67 évesen, 1942. július 23-án hunyt el, hosszú betegség után. Családja többi tagjának már keservesebb sors jutott: édesanyját egy szekéren vitték el a vonatállomásra, ám oda már nem jutott el. Amint a szekér kigördült az udvarból, az asszony megmérgezte magát – túl sok szörnyűséget hallott arról, mi vár a zsidókra a koncentrációs táborokban.

György abban az évben munkaszolgálatra került, két nővérét, Bözsit és Lilit Auschwitzbe hurcolták. Bözsi, az idősebb később átkerült Bergen Belsenbe, túlélte a haláltábort, negyvenévesen tért haza. Lili és annak tizenkét éves lánya Auschwitzben lelte halálát.

Az ország kertésze fiatalemberként, 23 évesen, 1942 telén vonult be munkaszolgálatra, amit csak a nővérei és az édesanyja miatt bírt ki – egyedüli férfiként élve akart kijutni a táborból, hogy eltarthassa a szeretteit. Zsidóként azzal szerzett megbecsülést a fogvatartói körében, hogy értett a cipekedéshez, a munkához, valamint síelni tanította a tiszteket és a családjukat.

A munkaszolgálatról először a mauthauseni, majd a gunskircheni koncentrációs táborba került, ahol az embertelen körülmények mellett a halálos betegséggel, a tífusszal is meg kellett küzdenie.

„A tífuszt a tetvek terjesztették. Mindannyian tetvesek voltunk, hiszen nem tudtunk rendesen mosakodni, csak néha egy-egy kútnál. (...) Én is elkaptam, de annyi erő maradt bennem, hogy a flekktífusz ellenére ki tudtam vonulni munkára. Ez a szó szoros értelmében életbevágóan fontos volt, aki ugyanis nem ment ki dolgozni, mert betegen feküdt, haldoklott, ott benn, a szénapajtában tarkón lőtték. Csak az tudott életben maradni, akinek a szervezete elviselte a betegséget, ez pedig nem volt könnyű, mert a flekktífusz elszívta az ember erejét. Egy jó hétig szenvedtem, azután csodával határos módon meggyógyultam” – írta Bálint gazda – A százéves kertész című könyvében.

Mauthausenbe kerülve biztos volt benne, hogy a halál már közel van: a táborban iszonyatos zsúfoltság volt, a gázkamrák csikorgó hangját és a folyamatos égett szagot pedig élete végéig nem tudta elfelejteni.

„Álmodtam ezekkel később, sőt, előfordul, hogy néha még most is. Nemrégiben voltam valahol, ahol ugyanazt a csikorgó hangot hallottam. Borzasztó volt, újra feltódultak az emlékek.”

Bár ő végül megúszta a gázkamrát, emlékezett, hogy a mauthauseni őrök teljesen kivetkőztek magukból, állatias módon viselkedtek, nem tekintették élőlényeknek a foglyokat. 40-50 nap után Gunskirchenbe szállították át, ahol az őrök mindenkit rendszeresen bántalmaztak.

Május 2-án, amikor már híre ment annak, hogy közelednek az amerikaiak, néhány társával együtt a szökés mellett döntöttek. 72 kilósan került a munkaszolgálatra, 42 kilóval távozott a koncentrációs táborból. A drótkerítésen át szöktek meg, majd találtak egy német autóbuszt, tele élelmiszerrel. Tudta, hogy a legyengült szervezetet nem szabad teletömni étellel, ezért csak néhány szem kekszet vett magához: azok a társai, akik nem tudtak parancsolni a gyomruknak, néhány órával később kínok-kínjai között haltak meg, pedig már szabad emberek voltak.

A háború után egy szanatóriumba került Bad Schallerbachba, ahol lassan megerősödött a szervezete. A Braun vezetéknevet ezután Bálintra változtatta, majd egy vonat tetején, életveszélyes módon utazott haza Magyarországra, Sopronba, majd onnan Gyöngyösre, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy a család házát elvették tőlük. Halmajra ment, a másik családi birtokra, ám már az a major is idegen kézbe került. A falubeliektől visszakapta az általuk ellopott holmikat, köztük azt az íróasztalt is, amin haláláig dolgozott.

Ekkor tudta meg, hogy a családjából egyedül Bözsi nevű nővére élte túl a szörnyűségeket, de kint ragadt Svédországban. A Vöröskereszt fél évvel később hozta haza őt, de különös módon sosem beszéltek egymással az átélt szörnyűségekről.

„Én sem mondtam semmit a borzalmakról. Nincs erre magyarázat, talán csak a szégyenérzet. Szégyenérzet amiatt, hogy egy józan, egészséges, munkaképes embert mások nem tekintenek embernek...”

Következik: Négyszer vett el három nőt az ország kertésze