„A fiam lábánál álltam, de már nem lehetett vele kommunikálni!” - Megszólalt az iskolaomlás áldozatának édesanyja

A kórház sürgősségi osztályán dolgozom ápolóként. Láttam, hogy behoztak az intézménybe néhány lányt. Az ő állapotuk nem volt súlyos. A szájuk tele volt homokkal, én töröltem le az arcukat, hogy előkészítsük őket a CT-re és röntgenre. Tőlük értesültem róla, hogy mi történt a kollégiumban, de a lányok nem tudták megmondani, hogy fiúk is vannak-e a sérültek között. Felhívtam Dávid nevelőjét, aki elmondta, hogy a fiamat még nem tudták kihozni a romok közül

Rohantam, ahogy tudtam. Át az épület előtti virágágyáson. Beültem egy kocsiba, és igyekeztem a lehető leghamarabb odaérni. Akkor még nem tudhattuk, hogy Dávid életben van. Amikor megérkeztem, azt láttam, hogy a katasztrófavédelem emberei szedegetik a téglákat és keresik a fiamat. Hiába hívtam Dávidot telefonon, a készüléke nem csengett ki. Hamarosan kihozták a fiamat

Az orvosok mindent megtettek a fiamért, de hiába. Engem a terület lezárása ellenére egészen közel engedtek a helyszínhez, valószínűleg azért, mert tudják, hogy a hivatásomból adódóan tudom, mit szabad és mit nem szabad megtenni egy ilyen helyzetben. Hagytam, hogy a mentősök végezzék a dolgukat. Odamentem a fiamhoz, és néztem, mi történik. A lábánál álltam, és figyeltem, ahogy intubálni és lélegeztetni próbálják. Ötvenen dolgoztak a megmentésén, sürögtek-forogtak

Nem volt már abban az állapotban, hogy kommunikálhassak vele. Tele volt a nyelő- és a légcsöve porral és törmelékkel. Majd egy órán keresztül küzdöttek, mire szállítható állapotba hozták. Én nem szálltam be vele a mentőautóba, inkább előresiettem, hogy a kórházban előkészítsem az utat. Ott vártam a műtőnél, de már nem érkezett meg