9 hónapja

A titói Jugoszlávia sötét titkát őrzi ez a lakatlan kis sziget – videó

Goli otokon az ártatlan szenvedések nyomait kutattuk.

Goli otok egy 4,54 km² területű kopár sziget az Adriai-tenger horvátországi partszakaszán, a Kvarner-öbölben, Rab szigetétől északnyugatra.

Látszólag jelentéktelen, kopár kis sziget, de rengeteg szenvedés nyomát őrzi. Ez a kis sziget volt ugyanis az 1945 után összetákolt Jugoszlávia Gulágja, Tito ide hordta évtizedekig azokat az embereket, akik másként gondolkodtak, vagy akiket a hatalom éppen oda sorolt.

Ezen a börtönszigeten raboskodott Dési Ábel, a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő alakja is. 52-es szabadulásáig rendszeres veréseknek, kínzásoknak volt tanúja, amit verseiben is megörökített.

„Éjféli csendben / alszik a tábor / mindenki álma / valahol távol

valakit vernek / talán még él / valakit vernek / holnap nem él.”

(Dési Ábel, Goli otok 1949-1952)

A szigeten töltött börtönévek alatt a költő mintegy 75 verset, és visszaemlékezést írt cementes zsákok darabjaira teljes titokban, amiket csak 1990 után publikálhatott a Kopár sziget 1949-1952 versek, jegyzetek című visszaemlékezéseiben.

A sziget ma lakatlan, de az omladozó épületek most őrzik a pokoli szenvedések nyomait. A Ripost a szörnyű emlékek helyszínén forgatott.

A sziget ma olyan, mint egy elhagyatott szellemváros. Járat nem jár ide, kollégánk egy helyi hajóssal ment ki a helyszínre. Szerencsére kegyes volt az időjárás, rossz idő esetén el sem indulnak a kis csónakok a halál szigetéhez.

A parthoz közeledve rájöttünk, hogy miért hívják „Csupasz szigetnek”. Az egykori börtönkomplexum, barakk, kórház helyén ma csak romos épületeket látunk. Ez nem csoda, bezáráasa óta nem foglalkoztak a szigettel és az épületeivel sem.

A sziget felfedezése közben jönnek szembe a kínzások és szenvedések nyomai. Az épületek falain máig jól olvasható feliratok találhatóak... A legtöbb épületnek beomlott a teteje, nincsenek meg az ablakai.

A barakokban is embertelen körülmények uralkodtak, ahol több mint 300 elítéltett zsúfoltak össze, és csak oldalt fekve fértek el a kevés helyen. Megfordulni pedig csak egyszerre tudtak olyan sűrűn feküdtek egymás mellett.

A rabokat, főleg a politikai elítélteket, kemény, embertelen fizikai munkára fogták a sziget kőbányáiban. És amikor a nap véget ért, éjszaka sem hagyták őket pihenni, mert éjfélkor mindig rájuk engedték a köztörvényes bűnözőket, akik az őröktől kapott cigarettáért cserébe találomra ütni-verni kezdték az alvó rabokat. Dési Ábel is szemtanúja volt egy ilyen verésnek a barakkjában, ahol a mellette fekvő 16 éves fiút halálra verték.

A mindennapi megaláztatások része volt az is, hogy puszta kézzel kellett végezniük az elítélteknek a cementes, és mészporos hajók kirakodását – mindenféle védőfelszerelés nélkül. Így a mészpor véresre csípte az emberek szemét, a cementpor pedig a légzést tette elviselhetetlenné.

Iratkozzon fel a Ripost hírlevelére!
Sztár, közélet, életmód... a legjobb cikkeink első kézből!