INSIDER
„Elbúcsúztam a lányaimtól és a páromtól” – Tamás sztrókot kapott, de nagy küzdelem után talpra állt
A sztrók figyelmeztetés, talán túlhajtjuk magunkat, rossz úton járunk. Visszaterel a valódi értékekhez, és fontos tanulságokat hoz magával. Bár a sztrók traumát jelent, egyben a magunkra találás kezdete is. Tamás most először beszél őszintén állapotáról, a felépüléshez vezető útról, és arról, honnan merít erőt a mindennapokhoz!
2024. november 25-én Szabó-Márk Tamás élete egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozott. A sztrók a jobb agyfélteke mozgásközpontját érte, ennek következtében bal oldala teljesen lebénult. Az addig aktív, háromgyermekes édesapa és üzletkötő hirtelen kerekesszékben találta magát.
Sztrók után is pozitívan
Tamás minden nap reggel 9 órakor kezdi a rehabilitációs tornáját. Ez azonban nem mindig volt így. Korábban, hajnali négykor kelt és megállás nélkül dolgozott.
Még nagyon az elején járok, friss az élmény. A jobb agyféltekében történt a vérzés, ami a bal oldalamat, kezemet, lábamat, arcomat bénította le, szinte az egész testemet érintette. Valószínűleg hirtelen vérnyomás-kiugrás okozta. Előtte rengeteget dolgoztam, de sosem éreztem túlterhelőnek. Három kislányt nevelünk a párommal, pörgős volt az életem, erre mégsem számítottam
– meséli Szabó-Márk Tamás a kezdetekről.
Tamás egy nagyvállalati élelmiszer-nagykereskedésnél dolgozott üzletkötőként, ahol éttermek, hotelek és közintézmények rendeléseit intézte. Szívvel-lélekkel végezte a munkáját, egészen addig a reggelig.
Aznap hajnalban, négykor keltem, Kapuvárról Balatonboglárra indultam, de már indulás előtt éreztem, hogy valami nincs rendben. Fájt mindenem, mégis útnak indultam, és levezettem 400 kilométert. Utólag azt mondom, szerencse, hogy nem útközben történt. Amikor hazaértem, zsibbadni kezdett a bal karom, majd az arcom is, rögtön tudtam, hogy ez a sztrók!
- emlékezik vissza.
A mentők gyorsan megérkeztek Kapuvárra, de Tamást Sopronba kellett szállítani, ez értékes perceket vett el az úgynevezett arany órából. Ez az a kritikus időszak, amikor a sztrók utáni beavatkozások életmentőek lehetnek, és minden perc számít a gyógyulás esélyei szempontjából.
Tisztában voltam vele, hogy közel vagyok a halálhoz. Elbúcsúztam a lányainktól és a páromtól, de még megkértem a mentősöket, hogy tegyék a hasamra a laptopomat, dolgoznom kellett, nem hagyhattam cserben az ügyfeleimet. Ma már tudom, milyen buta gondolat volt ez, de akkor ez jelentette számomra a kapaszkodót
-teszi hozzá nevetve.
Az orvosok vérzéses sztrókot állapítottak meg, ami az agyvérzés súlyosabb formája. Az agy mozgásért felelős területe sérült, és az első időszakot teljes bénultság jellemezte.
Ezt mondtam akkor: »Doktornő, nyugodjon meg, megoldjuk valahogy, csak nagyon éhes vagyok .« Még meg is kérdeztem, evett-e már, mert meg akartam hívni vacsorára, akkor is erős akartam maradni. A doktornő csak nevetett, és annyit mondott: »Legalább a humorérzéke megmaradt!«
- meséli viccelődve Tamás.
A felépülés lépésről lépésre zajlott, Sopronban kezdődött, Budakeszin robotterápiával folytatódott, majd Szegeden, a Szent Vincent rehabilitációs intézetben, és napjainkban Kapuváron is folytatódik. Tamás tudatosan, saját maga tervezte meg gyógyulási útját a kórházban.
Először ülni sem tudtam, mindig eldőltem. Aztán jött a kerekesszék, az ágytál, majd végre a mosdó használata. Az első igazán nagy élmény az volt, amikor már magamtól tudtam fürödni és vécére menni. A budakeszi rehabilitációs központban különösen hálás vagyok Sándor Krisztinának, aki úgy fogta a kezem, mint édesanyánk gyermek korunkban. Örökre bennem él az emlék, amikor először mellette sétáltam, akkora csoda volt. Amikor végigmentem az első 500 méteren, könnyek szöktek a szemembe
- teszi hozzá.
Détár Vilmos és az általa létrehozott rehabilitációs központ igazi példaképpé vált Tamás számára. A Szent Vincent intézetben tanult meg újra járni, és hinni önmagában. Bár Tamás még bottal jár, az autók mellett, zebrán egyelőre félve közlekedik, már újra vannak céljai és reményei.
Közösségi terekben aktív maradtam: moderálok, és segítek másoknak. Szeretném motiválni sorstársaimat, hogy soha ne adják fel, mert minden lépés számít, még ha az út hosszú és nehéz is. Sopronból is visszahívtak, hogy segítsem egyik sztrók társamat. Szeretném megragadni az alkalmat, és mint az Oscar-díjnál, köszönetet mondani mindenkinek, aki velem volt, újra járni tanított és ápolt. Külön hálás vagyok apukámnak, a testvéremnek és a párom szüleinek, akik mindenhová elvittek, a három kislányomnak, akikre nagyon büszke vagyok, és kiemelten a páromnak, Adriennek, aki minden percben mellettem áll, soha nem hagy el, és támogat. Köszönet az orvosoknak és a Kapuvári kórháznak is, akik nagyban hozzájárulnak a terápiám folytatásához
-meséli nagy szeretettel.
Mostanában van egy mondásom, ami végigkísér a mindennapokon: ha az élet megdob egy citrommal, én kérek hozzá sót... és egy tequilát. Mert ha már úgyis benne vagyok ebben a helyzetben, akkor kihozom belőle a legtöbbet. Nem hagyom, hogy megtörjön. A sztrók elvett tőlem dolgokat, időt, mozgást, lendületet, de adott valami mást is: új nézőpontot, új erőt. Ma már tudom, hogy a gyógyulás nemcsak arról szól, hogy fizikailag felépülök. Hanem arról is, hogy lelkileg erősödöm, és másokat is magammal húzok felfelé. Nemcsak túlélek, hanem élek. Teljes szívvel, másokkal együtt. És ez a legnagyobb győzelem
-mondja Tamás.
Nézd meg az alábbi videót arról, hogyan lehet igazán szeretni az embereket!
Ripost hírek
