„Ágyakat raktam össze a sebesülteknek” – A 99 éves Misi bácsi ezt mesélte az úzvölgyi ütközetről

A veterán túlélte a második világháborút, most olyan emlékekről beszélt, amelyeket már csak kevesen tudhatnak...

honvéd

úzvölgyi

katona

kaszárnya

román határ

A második világháborús veterán, Vitéz Bartha Mihály túlélője az 1944. augusztus 26-ai úzvölgyi harcoknak. Úzvölgyében ekkor háromszáz honvéd védte a határt, de közülük csak 70-80 katona maradt életben. Misi bácsit sepsiszentgyörgyi otthonában kereste fel a maszol.ro.

Misi bácsi a családjával, dédunokáival egy megemlékezésen Fotó: Borsi Balázs

Az idős veterán ma is egészséges és fiatalabbakat megszégyenítően energikus, kezdeményező is. Mindig ez jellemezte, látszik ez abból, hogy bátran –a román kommunista hatósággal nem törődve–, az 1960-as évek óta visszajár az ütközet helyszínére, sőt állandó részvevője a megemlékezéseknek is. Misit bácsit 1943-ban képezték ki, ezután nem sokkal került az Úzvölgyébe. A veterán ma is tisztán emlékszik a csapattársaira, a harcra illetve minden pillanatra, amely „beégett” memóriájába. Nem véletlenül...

Szívesen beszélt a múltról, amely ma is minden percét végigkíséri / Fotó: Borsi Balázs

Augusztus 1-jén jött a behívó, hogy jelentkeznünk kell. Elmentünk, s miután összeszedtek minket, kaptuk a jelentést, hogy menetirány az Úzvölgye. Úzvölgyében deszkagyár volt, még vicinális (minden állomáson megálló) vonat is járt, ami a munkásokat és az anyagot szállította. Akkor arra felpakoltak minket és azzal mentünk be az Úzvölgyébe, ott a kaszárnyákba szállásoltak el, amiket még ’43-ban a szentgyörgyi ácsok csináltak. Ott voltak a határvadászok

– mesélte Misi bácsi a Maszol.ro portálnak. Misi bácsi civil szakmája asztalos volt, így a kaszárnya egyes belső bútorait is elkészítette. Megjelölte a kivágandó fákat, hogy milyen faanyagra van szüksége a deszkagyárból. Egy zenész honvéd segítette a munkában, hogy a leendő sebesülteket legyen hová fektetni. „Ő felvágott vagy tíz darab ágyat, én meg raktam össze, és így tovább”.

Az ezeréves magyar határhoz vezényelték a szakaszt

Amikor befejezték a munkákat, átvezényelték őket az ezeréves magyar határhoz –Gyimesbükk–. Ott komoly fegyverzetük is volt, hiszen szinte látótávolságon belüli volt a román határ.

Ott volt a vöröshíd, amit valamikor a magyarok csináltak. A híd egyik oldalán voltak a román határőr katonák, a másikon meg mi, olyan fél kilométer volt a semleges zóna. Ők se jöttek hozzánk, mink se mentünk oda. Telt-múlt az idő, a németek ott menekültek, Dormánfalva felől jöttek hol teherkocsival, hol gyalog. Akkor tudtuk meg, hogy a románok kapituláltak, átálltak az oroszok mellé. Mi akkor így ellenségek lettünk a románokkal, ugye, akkor mit csinálhattunk? Ott voltunk szépen, és vártuk, mi lesz. Volt négy székely határőr, egy tizedes, egy őrvezető, s kettő, akinek nem volt rangja, s voltunk mi hatan fiatalok az ágyú alatt

–emlékezett vissza a 99 éves veterán, aki augusztus 26-ról így mesélt: „Egy szép 10 órakor a géppuska megszólalt. Akkor azt mondta a tizedes: Baj van, jönnek az oroszok! És tényleg jöttek, elöl két tank egymás után, hármat rálőttünk, de nem ért az semmit. A sorompónál amikor megállt, felfordította a csövét és belelőtt a kősziklába, mert minket nem tudott lőni. A tizedes azt mondta, innen el kell menekülni, mert mind fogságba kerülünk. Az oroszok hátul jöttek és nagyon sokan voltak. Ekkor mi az erdőbe elvonultunk, ott kellett hagyjuk az ágyút, nem volt mit csinálni, felhúzódtunk a kápolna alá, amit a ’14-es háborúba csináltak. Még volt egy tartalékos ágyú, a kápolna alatt volt egy domb, oda kitettek minket vele, hogy mese nincs, ha jönnek az oroszok, akkor támadjuk őket. De amilyen felszerelésünk volt… Nekünk volt öt töltényünk a karabélyban, nekik meg hatvanöt volt, olyan fegyverzetük volt”.

Felhúzódtak a honvédek az erdőbe, gyalogosan menekültek

Csíkszentmártonba, egy csűrben húzódtak meg négy napig, de tovább kellett menekülniük. Előbb Zsögödfürdő, majd Udvarhely felé, így ért haza nagy sokára Misi bácsi.

Sokan voltunk, száznál többen, az erdőben mindenhol voltak menekültek, akik csatlakoztak hozzánk. Udvarhelyen betereltek bennünket egy nagy kertbe, s kijelentették, aki lemaradt, az az oroszok kezébe kerül. Akkor jött egy német teherkocsi, azon is menekültek a németek, s mondtam a kollégámnak, hogy tovább nem megyek gyalog, felülünk a kocsira! Négyen fel is ültünk a német kocsira, s elértünk Sófalvára. Mondtam is kollégáimnak, ne menjünk tovább, keressünk civil ruhát. Ketté is váltunk, ketten erre, ketten arra indultunk, kerestünk civil öltözéket, átöltöztünk és beástuk magunkat a csűrben a szénába, mert ha jönnek és lőnek az oroszok, akkor a széna felfogja a golyókat. Ott volt két fiatal nő, leány, s jöttek oda hozzánk, hogy védjük meg őket, mert jobban félnek az oroszoktól. Egy napot töltöttünk ott, amikor jött a rendelet, hogy el kell hagynunk a falut, mert az oroszok Parajd felől nagy támadásra készülnek. Innen egy nagy tanyára kerültünk, voltunk ott vagy százan, dolgoztunk s így kaptunk szállást és élelmet, ott voltunk vagy négy-öt napig, de innen is tovább kellett menekülni. Már civil ruhában, szépen az erdőben vonultunk immár hazafelé. Szereztünk eszközöket, kapát, kaszát, hogy ha az oroszokkal találkozunk, akkor elmondhassuk, hogy munkások vagyunk. Sokan voltunk. De útközben mind lemaradtak az emberek, akik odavalók voltak. Szent Mihály vasárnapján értem haza, addig jöttem. A családnak már sokkal korábban jött a hírem, hogy régen meghaltam az Úzvölgyében, de biza nem haltam meg, hazajöttem. Amikor a szüleim megláttak, mindenki sírt

A román átállás volt az elsődleges oka az úzvölgyi orosz előrenyomulásnak, a Vörös Hadsereg offenzíva ennek következtében indult meg a térségben 1944-ben. Itt érte Magyarországot az első támadás, amely aztán teljesen átírta a következő időszak eseményeit – nyilatkozta a Maszolnak adott korábbi interjújában Bartis Erika. A csíkszeredai történelemtanár a portálnak elmondta: „augusztus 26-án azoknak a székely határvédőknek a hősiességére emlékezünk, akik éppen akkor teljesítettek szolgálatot a haza védelmében az Úzvölgyében, amikor a szovjetek elérték a magyar határt. 310 honvédről van szó, akik gyakorlatilag megfelelő fegyver nélkül tartották a frontvonalat aznap déli 12 és délután 16 óra között. Közülük 70–80 fő maradt életben, ők még aznap részt vettek a segítségükre siető két zászlóalj további harcaiban, nagy károkat okozva az oroszoknak. Augusztus 26. a kiállás, a hazafiasság szimbóluma is, hiszen az Úzvölgyébe betóduló oroszokkal szemben nem sok eséllyel küzdöttek a helyi származású határőrök és a sepsiszentgyörgyi 11. Székely határőr-zászlóalj tagjai, de mégis helytálltak és megtették, amit megkövetelt a haza” -írja a Maszol.ro.