Az Év tanárnője összehozza a rózsadombi és a tiszaroffi diákokat

Kicsit szorongva lépkedek a II. kerületi Pitypang úti Általános Iskola felé, a gyerekkorból oly ismerős vegyes érzelmekkel. Ám a feszültség tovaszáll, amint feltűnik vendéglátóm mosolygós, derűs arcával, nyílt tekintetével. Ő az Év tanára, Titi Katalin.

Ripost7: Sok jó tanár van az országban, idén önt választották a legjobbnak. Mit gondol, miért?

Titi Katalin: „Valóban nagyon sok a jó tanár és az én elismerésem a kollégáim érdeme is. Jómagam 1993 óta folyamatosan tanítok, osztályfőnök, oktatási szakértő, mestertanár vagyok. Két szívügyem van: az egyik a pénzügyi tudatosság oktatása, a másik a hátrányos helyzetűek nevelése, segítése. A tudatos tervezés és helyes pénzhasználat megtanítása fontos, lássák a gyerekek, hogy a matematikának van értelme. Az Út az érettségihez programunk pedig már hetedik éve fut. A Máltai Szeretetszolgálattal működünk együtt, a projektet támogatja a Magyar Nemzeti Bank és a Pénziránytű Alapítvány is. A cél először az volt, hogy a bekapcsolódó gyerekek sikeresen elvégezzék az általános iskolát. Most már a jó érettségi a cél, sőt azon túl is segítséget nyújtunk a továbbtanuláshoz. Ez egyúttal lélekemelő is.”

Ripost7: Milyen a kapcsolata a volt diákjaival?

T. K.: „Van olyan tanítványom még a legelső osztályomból, akivel máig tartjuk a kapcsolatot. Ő a programunkban is részt vesz, segítőként és példaképként. Többen megkeresnek a mai napig, ezt a virágot is egy volt tanítványom hozta, aki már a Toldiba jár gimnáziumba. Beszámolnak a sikereikről, amiknek velük együtt örülök, hiszen az alapokat én raktam le, én szerettettem meg velük az adott tárgyat. A tiszabői és tiszaroffi gyerekekkel állandó az online kapcsolat, és havonta találkozunk is.”

Ripost7: Egy fővárosi II. kerületi elitiskola igazgatója, közben pedig elmaradott térségek diákjait karolja fel. Vonzzák az ellentétek?

T. K.: „A kettő kiegészíti egymást. A II. kerületben sok a jó anyagi hátterű gyerek. Közülük többen segítőként összeismerkedtek a hátrányos helyzetű társaikkal és már külön is tartják egymással a kapcsolatot. Ezekből a találkozókból mindkét fél épül, tanul. Az egyiknek tudásból lett sokkal több, a másiknak az érzelmi intelligenciája fejlődött, szembesültek azzal, hogy nem mindenkinek van lehetősége úgy élni, mint nekik.”

Ripost7: Milyen indíttatásból kezdett vidéki hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozni?

T. K.: „Vizsolyban nőttem fel, az én osztálytársaim is hátrányos helyzetűek voltak, az én családom sem volt tehetős. Így a nehezebb helyzeteket már gyerekként megtapasztalhattam, ezek mélyen belém ivódtak. Nekem a falusi emberek olyanok, mint Móricz hősei: tiszták, egyenesek, őszinték, mint én. Édesanyám arra nevelt, hogy legyek kitartó abban, amit elkezdtem. Ezek azok a hozott értékeim, amikre a mai fiataloknak is nagy szükségük van. Sokan nem találják a helyüket, félbehagyják az iskolát. Meg kell tanítani őket a kitartásra, amihez humor és némi lazaság, együttérzés elengedhetetlen.”

Ripost7: Humor a poroszos csend-rend-fegyelem iskolában?

T. K.: „Igen! Amerre én járok, sok hasonlóan gondolkodó nevelőt látok. Olyanokat, akikhez betérnek a már elballagott diákok egy jó beszélgetésre, akiknek a gyerek soha nem érdektelen. Én szeretem a gyerekeket rávezetni a dolgokra, a konzekvenciákat együtt vonjuk le, ami rengeteg humoros helyzetet hoz, együtt nevetünk. Megengedem, hogy elvigyék az órát más irányba. Előfordult, hogy matekórán elindult egy mély beszélgetés, amikor megkérdeztem egy elbambuló gyerektől, mit néz az ablakon keresztül a novemberi szürkeségben, mire azt válaszolta, hogy a színes leveleket és a faágról faágra ugráló madarakat. Ez a jól odafigyelés hiányzik sokszor a gyerekeknek és hogy megértsék: a társadalomban mindenkire szükség van a kukástól a professzorig. A lényeg, hogy mindenki megtalálja azt a helyet, ahová jókedvvel megy, ahol nem nyűgként éli meg a napot.”

Ripost7: Többet dolgozik, mint egy átlagos tanár, hogyan tudja ezt összeegyeztetni a családdal? Mit csinál a szabadidejében?

T. K.: „Szabadidőmben gyerekekkel foglalkozom. Családom van, de saját gyermekem nincs. Így hozta az élet, de van helyette rengeteg szeretett diákom, akikre igazán sosem tudok haragudni. A gyerek sosem rossz, csak csintalan, a mi dolgunk, hogy jófelé terelgessük. Néha én is mérgelődöm, persze, de tudják, hogy ez csak fél percig tart, aztán megölelem őket. Azt szeretném, hogy úgy tekintsenek magukra, ahogyan én látom őket, nagyon értékes emberként. Biztatom őket, hogy soha ne tántorodjanak el a céljaiktól, még a szüleik miatt sem, mert akkor lesznek boldogok.”