„Sírva könyörögtem, ne haragudjon rám„ – megrázó emlékeket idézett fel a veronai busztragédia egyik túlélője

Ítélet született kedd délelőtt a 18 áldozatot követelő, 2017 januári, veronai buszbaleset ügyében. A sofőrt, V. Jánost hat évre ítélte a másodfokon eljáró, azaz jogerős ítéletet meghozó mestrei bíróság. Első fokon még 12 évet tartott igazságosnak egy veronai testület.

„Egyes egyedül azt tartottam volna elfogadhatónak, ha helybenhagyják az elsőfokú ítéletet„ – mondta a Borsnak Krizsány László, aki a kislányát, Flórát vesztette el a tragédia napján.

Szendrei Endre az unokahúgát veszítette el a borzalmas balesetben, a férfi Mestrében, a helyszínen ülte végig a tárgyalást. A Bors éppen akkor érte utol, amikor a bíróság szünetet tartott, hogy írásba foglalják az ítéletet, miszerint a vád és a védelem végül hat évben állapodott meg. Ehhez felhívták a Magyarországon maradó sofőrt, V. Jánost, aki elfogadta a verdiktet. A bíróság ezek után már csak rábólintott a megegyezésre.

Soha nem kért bocsánatot

„Szégyen és gyalázat, hogy az olasz törvények is a bűnösöket, vagy mondjuk ki: a gyilkosokat védi” – mondta dühösen Szendrei, aki az ítélethirdetés után odament az ügyészhez, hogy szemtől szembe megkérdezze tőle: hány embernek kellene ahhoz meghalnia, hogy valami komoly ítélet szülessen? Mint elmondta, az ügyész erre csak nagyokat hallgatott.

„Elviekben Olaszországban kellene a büntetést letöltenie, de félő, hogy ennek csak a töredékét fogja leülni. Soha nem nézett a szemünkbe, nem kért bocsánatot, ennek ismeretében pedig különösen felháborító, hogy ennyire enyhe büntetést kap, miközben a hozzátartozók gyásza és fájdalma életfogytig tart„ – szögezte le mérgesen az összetört rokon.

Kerüli az embereket

A szomszédok szerint a tragédia óta nagyon rossz állapotban van János, aki kerüli az embereket, ahogy fogalmaztak: bujkál, csak néha futnak vele össze az utcán.

„Annyit tudok még róla, hogy három műszakban dolgozik. Nagy, veszélyes gépeket kezel” – fogalmazott az egyik szomszéd.

A Bors becsöngetett Jánoshoz is, de helyette egy nő nyitott ajtót, aki közölte: nem itt lakik a buszsofőr, nem is ismeri. Majd hozzátette: jutányos áron vásárolta nemrég a házat és az ingatlan előtt parkoló autót, amely szintén V.-é volt. Arra azonban zavartan válaszolt, ha Jánostól vette az autót, akkor hogyan lehet az, hogy nem ismeri őt.

„A párom intézett mindent„ – zárta rövidre a beszélgetést.

A szomszédoktól azonban úgy értesült a lap, hogy az újságíróval beszélő hölgy V. lánya volt.

Sírva könyörögtem, ne haragudjon rám

Papp András, az egyik gyászoló túlélő nem akarta kommentálni az ítéletet. Szörnyű emlékeit idézte fel a Borsnak.

„23 óra 40 percre tették a rend­őrök a baleset időpontját. Már a sokadik film ment, vagy aludtunk, vagy a filmet néztük. A csattanásra ébredtem fel, éreztem, hogy a testem felemelkedik, és átfutott az agyamon, hogy nagyon nagy baj van” – emlékezett Papp András.

„Ahogy elkezdtem felemelni a fejemet, az első, akit megpillantottam, egy kislány teste volt, amint mozdulatlanul, magzatpózban feküdt kicsit lejjebb tőlem. Én a bal oldalon az ötödik sorban ültem az ablak mellett, a feleségem a másik ülésen. Ahol magamhoz tértem, nem volt a busznak oldala sem, ülések sem, még a csomagokat is lehetett látni. Tovább emeltem a fejem, és megláttam a nevelt fiamat, a busz mellett azzal párhuzamosan feküdt mozdulatlanul. Rögtön elkezdtem mászni hozzá, nem néztem se jobbra, se balra, semmit nem láttam belül a buszból, a feleségemet se láttam, de azt tudtam, hogy az első kérdése az lenne: mit tettem a gyerekért? Odaértem hozzá, odatérdeltem a fejéhez, és néztem, mi van vele. A kis feje jobbról volt sérült, de nem tudtam, hogy még él-e vagy sem. Abban a pillanatban robbant a busz, repkedett minden, fröcsögött az égő gáz­olaj. Akkor vettem észre, hogy Gyuri tőlem jobbra áll, és meggyulladt a kabátja, kiabált, a felesége, Erika ott állt mellette, és próbálták levenni a kabátot. Iszonyú forróság lett egy pillanat alatt, égette a bőrömet, és csak arra tudtam gondolni, hogy elhúzzam Balukámat a tűztől, nehogy megégjen a kis teste. Borzalmasan nehéz volt, állandóan elestem, mindig kicsúszott a kezemből, nem mertem nagyon megszorítani sem. Közben felpillantva láttam egy égő alakot, ahogy próbál menni a buszban, az egész teste égett, nem ismertem fel, de azonnal el is kaptam a tekintetem„ – emlékezett Papp András.

„A tűzoltók érkeztek először, aztán a rendőrök. Odaértünk Balázskámhoz, megvizsgálta, és mutatta, hogy vége, nem tud már segíteni. Ott vége lett mindennek, valamiért tudtam, hogy a feleségem, az én drága Encikém már nem él. Letérdeltem a fiam mellé, simogattam a kis testét, és sírva könyörögtem, hogy ne haragudjon rám, amiért nem tudtam megvédeni.”

Alvászavarok

2017. január 20-án franciaországi sítúráról tartottak haza a budapesti Szinyei Merse Pál gimnázium diákjai és kísérőik. A busz Verona és Velence között, az A4-es autópálya 289-es kilométerénél letért az útról, a szalagkorlátnak rohant, majd egy közeli hídpillérbe csapódott. A jármű, amelyen 56-an – köztük 43 gyerek – utazott, percek alatt leégett, összesen tizen­nyolcan haltak meg. A rendőrség szerint V. János alvászavarokkal küzdött.