„Úgy érzem, valami ott maradt belőlem a balesetnél„ – összeomlott a halálbusz sofőrje, megtörten nyilatkozott

Nem hibáztatja kollégáját és jó barátját a szerencsétlenségért a nyolc életet követelő buszbaleset sofőrjének váltótársa. Krupich János meggyőződése, hogy a balesetben szintén elhunyt Miksó László mindig is felelősségteljesen végezte a munkáját, és sosem okozott balesetet – írja a Bors.

Még keresi a helyét

Az életben maradt buszvezető önmagával kapcsolatban elmondta: egyelőre nem látja a holnapot.

„Jelenleg táppénzen vagyok, és egy darabig biztosan nem térek vissza vezetni. Képtelen lennék rá. Itt vagyok 40 évesen, valamit biztosan kezdenem kell a jövőben, de egyelőre minden kusza. Nem tudom megmondani, hogy valaha is be tudok-e ülni a volán mögé. Korábban hivatásos tűzoltóként és kamionsofőrként is dolgoztam„ – magyarázta a férfi, aki egyébként a rajkai önkéntes tűzoltók pa­rancsnoka és a polgárőrség vezetője. A szabadidejében aktívan ment, ha arra volt szükség. Hozzászokott a tragédiákhoz, de arra nem számított, hogy egyszer közvetlenebbül kell egy katasztrófahelyzetet átélnie.

„Úgy érzem, valami ott ma­radt belőlem a balesetnél. Valamiért túl tudtam élni, miközben elveszítettem az édesanyámat és egy közeli barátomat, a kollégámat. Azóta nem ettem, csak egyszerűen vagyok. Attól félek, hogy egyszer ez a valami, ami élni hagy, megszűnik. Nem tudom, hogy akkor mi lesz” – mondta János.

Az utolsó szavak

A buszvezető elképzelni nem tudja, hogyan történhetett meg a katasztrófa.

„Egy 600 kilométeres útról beszélünk, két sofőrrel. Mindennap beszélek Laci családjával, próbálunk összetartani. Senki nem neheztel senkire. Arra em­lékszem, hogy Balatonlellénél megálltunk pihenni. Ez teljesen megszokott, hogy mindenki elmehessen mosdóba. Én is betértem az illemhelyre, és mire visszamentem a buszra, Laci már elfoglalta a helyét a kormánynál. Akkor váltott le. Mondtam neki, hogy bármi baj van, szóljon. Mindig is úgy dolgoztunk együtt, hogy ha az egyikünk elfáradt, a másikunk leváltotta. Még megkért, hogy Székesfehérvárnál szóljak neki, hogy melyik lehajtót használja. A városban egyébként is megálltunk volna, hiszen ott szállt le 3-4 utas. Elaludtam, és már a hatalmas csattanásra ébredtem. A következő pillanatban iszonyatos szagot éreztem, hiszen keveredett egymással a véré, a gázolajé és az akkumulátorsavé„ – emlékezett vissza János, aki nem sokkal később megtalálta az édesanyját is.

Segített a mentésben

„Láttam, hogy nem lehet rajta segíteni, de azt is, hogy másokon még igen. Mivel a busz az oldalára fordult, egy határozott hölgy utas kirúgta a hátsó ablakot, én pedig a feltéptem a tetőablakot. Többeket azokon keresztül me­nekítettünk ki. Sokakat igyekeztem megnyugtatni, hogy mindjárt jönnek a tűzoltók. Nem mindenkihez mertem hozzányúlni, mert féltem, hogy egyesekben csak még na­gyobb kárt teszek. Aztán engem is elvittek a kórházba. A roncsból magam jöttem ki. Horzsolásokkal úsztam meg a balesetet, igaz, estére bedurrant a lábam. Később megállapították, hogy részleges izomszakadásom van, most esténként kenegetnem kell.”

Gizella, János édesanyja az út során ragaszkodott ahhoz, hogy a fia, így a sofőrök közelében üljön az út során. Ha hátul foglalt volna helyet, lehet, hogy még ma is él.

„Én az idegenvezető helyét foglaltam el Laci mellett. Anyu barátnője kirepült a buszból. Ő megúszta egy combnyaktöréssel„ – mondta János.

János mindehhez hozzátette: az út előtt természetesen ellenőrizték a busz állapotát. Megnézték a kerekeket, és fékpró­bát is végeztek. Minden rendben volt.

A férfi még nem tudja, mikor temetheti el az édesanyját.