Melocco Miklós: Michelangelónak lenni békeidőben is nehéz

Ripost7: Azt mondják, az alkotó ember sosem hagyja abba a munkát. Most, 86 évesen min jár az esze, mivel tölti a napjait?

Melocco Miklós: Lusta vagyok, és így az abszolút nyugdíjaskorban nem is nagyon csinálok semmit. Valamit csinálni, ahhoz lelkesedés kell, utána aztán ápolni, amit létrehoztam, és az már nem az én asztalom. Nem lehet nem gondolkodni, ha ébren van az ember, de nem osztom meg magányos sétákon született gondolataimat. Nem azért, mert túlságosan csapongók, hanem mert nem közlésre szánom. Ha közölném, az olyan lenne, mintha vallomást tennék, és azt én sose tettem. Kritikám persze van, véleményem minden esetben van, legfeljebb nem akarom érvényre juttatni.

Ripost7: Akkor nem is hiányzik a mindennapi munka?

M. M.: Szeretek úgy gondolkodni valamin, hogy én azt lerajzolom és a műhely létrehozza. Most már a műhely nem én vagyok. Kezdő koromban a műhely is én voltam. Nem volt meg az a tekintélyem, hogy valaki végrehajtsa azt, amit kitalálok. Magam hajtottam végre, de isten bizony nem tudom, hogyan. Sosem szerettem a közhelyeket és majdnem minden megrendelés egy közhely megvalósítását kérte.

Ripost7: Mondana erre példát?

M. M.: Ózd-Bolyokra rendeltek tőlem egy bölcsődébe egy unalmas szamárságot a szocialista realizmus jegyében, amiről Zsdanov azt mondta: „A remekmű árnyaltan üde optimizmust lehel”. Ezért nem lehet mit kezdeni a szocialista-realista maradványokkal, nem jók semmire. Egy medence közepébe kellett volna egy iskolatáskás kislányt készítenem, ehelyett egy hempergő elefántkölyköt csináltam, amire felmászva a kicsik bele tudtak csusszanni a vízbe. Még azt a pimaszságot is megengedtem magamnak, hogy azt mondjam a bizottságnak: ha én az eredeti megrendelést csináltam volna meg, akkor a zsűri fele elaludt volna unalmában…

Ripost7: Döbbenetes a hasonlóság Latinovits Zoltán hanghordozása, a szavak súlyozása és az ön kifejező ereje között.

M. M.: Jé! Nem bánom az összehasonlítást, körülbelül egyidősek lennénk, ha élne. Ő négy évvel idősebb volt, mint én, most lenne 90. Napra, órára pontosan a Trianon-évfordulón lett öngyilkos, 1976. június 4-én 16.30-kor. Nagyon hiányzik. Latinovits hiányzik az életemből és Makovecz Imre.

Ripost7: Sokat gondol rájuk? Mi hiányzik velük kapcsolatban a leginkább?

M. M.: Hivatkozni szoktam rájuk, párbeszédeket szoktam elgondolni velük, válaszokat kérdésekre. Azért hiányoznak, Ady után szabadon, mert „Istenülő gondolataikba ki látott?” Mert nem tudjuk őket kitalálni. Makovecz egy kicsit jobban áll, neki vannak tanítványai, iskolát csinált. Latinovitsnál ez sincs, fontos lenne a személyes jelenléte! Makovecz a nemzet lelkiismerete. Nem közéleti ambíciója volt, hogy főnök legyen: ő az volt.

Ripost7: A szabadság az alkotásban és az életben is fontos önnek. De mit jelent az ön számára a szabadság?

M. M.: A legnagyobb szabadság Budapesten van, a Budai Várban: oda csinálhattam az 1960-as években egy falon átrepülő apácát, és senki nem mondta, hogy marhaság. Az Országház utcában, a klarisszák rendházában volt egy darabig az országgyűlés, innen az utca neve. Akkoriban olyan utcatáblát kellett csinálni, ami megjeleníti az utca nevét, hát én utcatábla helyett csináltam egy falon átrepülő apácát.

Ripost7: Egy falon átrepülő apáca a 60-as években mehetett, Mansfeld Péter szobránál meg mit cirkuszoltak a Hullócsillag felirattal 2007-ben…

M. M.: Megtiltották, hogy ráírjam: Hullócsillag. Amikor avattuk a szobrot, elmondtam: nálunk 2007-ben egyszerre van szólásszabadság és cenzúra. Hozzátettem, hogy néhány nap múlva én ki fogok menni, és rá fogom vésni, hogy Hullócsillag. Meg is csináltam. Elmondom, miért. Mansfeld Péter személye politikummal van tele. Kivégezték, mégpedig csúnyán. Ő két évig volt hős. 1956-ban sokan voltak hősök egy pillanatra, de ő két évig állt szemben a gyilkos hatalommal. Különös ember volt. Mielőtt felakasztották, még a smasszerek kezéből kitépte magát a Rózsadomb bozótos részén, ahol tudta, hogy előtte 5 méter szakadék van, ide vetette le magát. Az alatt az 1 másodperc alatt, amíg 5 métert zuhant, szabad volt. Aztán nyílt töréseket szenvedett és hirtelen ismét rab lett: a fájdalom rabja. Erről az 1 másodperces szabadságról szól a szobor. Ezért Hullócsillag.

Ripost7: Az édesapját is kivégezték...

M. M.: 1950-ben azt mondták, hogy elég itt 6-7 millió betanított segédmunkás, az értelmiségi majd orosz lesz. A szovjet-orosz ide akart jönni értelmiséginek, a magyar pedig legyen betanított munkás, akit rabszolgasorban lehet tartani. Ezt akarták Magyarországgal. Édesapám értelmiségi volt, újságíró, ráadásul egy keresztény lapnál, az Új Embernél. Csak tette a dolgát, szerintem egy kicsit naivan. Ha nem lett volna olyan ember, amilyen, akkor is kivégzik. Az ítélet szövegében az szerepel: „Művelt, tehát veszélyes”. Ezt kiírtam a Ferenciek terén lévő templom falára készített emléktáblára is.

Ripost7: Ekkor ön 16 éves volt, éppen annyi idős, mint amikor Mansfeld Pétert elfogták. Hogyan élte meg, hogy az édesapját megölte a hatalom?

M. M.: Újságíró volt, elment vidékre. Azt mondta, hogy jön vissza és hétfő reggel már ő készít nekünk reggelit. Nem jött. Hetek teltek el, egyszer csak megjelentek az Attila úti lakásunkban vagyonelkobzásra. Elvittek egy csomó mindent anélkül, hogy megmondták volna, mit tettek apámmal. Végül a bátyám bement az I. kerületi tanácsba, ahol azt mondták: ne ott érdeklődjön, hanem a katonai ügyészségen, a Fő utcában. Ott tudta meg, hogy „meghalt”. Azt nem közölték, hogyan, miért. Furcsa dolog ez, mert az élet élni akar: én kamasz voltam és szerelmes, még a nevét is tudom, hogy kibe. Hónapok teltek el, mire kezdtük „megszokni”, hogy apánk nincs.

Ripost7: A Képzőművészeti Főiskoláról kétszer is elutasították a származása miatt, mégsem adta fel. 1955-ben, harmadszorra felvették. Miért ragaszkodott ehhez ilyen makacsul, mindig is szobrásznak készült?

M. M.: Én rajzoltam legjobban a családban. Óvodáskoromban gyurmából kicsi szobrokat csináltam. Emlékszem, összegyűjtöttem a szobanövényeket dzsungelnek, A dzsungel könyve hatására. A kis növényekre majmokat, leopárdokat, kígyókat, mindenféle állatokat gyúrtam. Érdekes, hogy Mauglit sosem. Talán, mert ember, és megijedtem a feladattól? Az iskolában is én rajzoltam a legjobban. Aztán így maradtam. Egyébként mindig valami ilyesmi szerettem volna lenni, nem fogalmaztam meg pontosan magamnak, hogy szobrász vagy Leonardo da Vinci vagy Michelangelo, akit az ember ismer, akire csodálkozva néz fel. Azért Michelangelónak lenni békeidőben is nehéz. Neki sikerült, amennyire én tudom, másnak nem.

Ripost7: Végül nem is egyszerűen szobrász lett, hiszen Me­locco Miklósnak nem szobrai, hanem térkompozíciói, alkotásegyüttesei vannak. Így alakult?

M. M.: A szobor egy okos bábu. Én annyiban léptem ki a szobrászatból, hogy mindig el kellett helyeznem valahova a szobrot, és az már építészet: vagy természetes környezet vagy épített veszi körül a szobrot. Az épített részt nagyon szerettem, például a székesfehérvári Mátyás-emlékmű 5 százalékban szobor és 95 százalékban építészet. Egy valaha volt katedrális szobra. A komoly bábucsinálásba tulajdonképpen belefáradtam életem végére, és inkább nagy helyeket terveztem, amikbe szobor is fér. Rómából hazafelé egyszer megálltunk Székesfehérvárnál megnézni a Mátyás-emlékművet. Akkor és ott, közvetlenül a római élmények után úgy láttam, hogy rendjén való.

Ripost7: Rómában született. Mit jelent önnek Róma?

M. M.: Abban az időben ez nem volt olyan különleges dolog. Apám több nyelven tudott, és a Távirati Iroda akkor Rómába helyezte. Európa a két háború között egy közös világ volt. Európában születtem magyarnak.

Ripost7: Munkássága nagyobb részét töltötte a kádári diktatúra idején. Mennyire volt alkotói szabadság? Azt csinálta aktív éveiben, amit szeretett volna, vagy a szobrász kényszerpályán volt?

M. M.: 1961-ben végeztem a főiskolán és máris volt munkám automatikusan, mert a Kádár-korszakban működött a teljes foglalkoztatottság látszata. Szerencsém volt, én már a lágy diktatúra idején dolgoztam, és 100 százalékban sikerült mindig meg­győznöm a zsűrit, hogy azt csinálhassam, amit akarok. A végefelé már, ezelőtt 30 évvel, ha rendeltek tőlem valamit, azt is rám bízták, hogy mit.

Ripost7: Maradt hiányérzete?

M. M.: Hirtelen elgondolva, nem is tudom. Az az érzésem, hogy amit meg akartam csinálni, azt mind megcsinálhattam. Várni kell 200-300 évet, és majd az utókor kiválasztja a jók közül a fontosakat. Mindenért vállalom a felelősséget, amit csináltam. A lágy diktatúra azt jelentette, hogy akarhattam szabadságot, legfeljebb szegénységgel fizettem érte. Van, amit nem vállaltam, Lenin-pályázaton például nem vettem részt. Ha visszanézek, mindenért felelősséget tudok vállalni ma is, amikor szabadok vagyunk. Ma nem mondanák azt, hogy „művelt, tehát veszélyes”. Csak okult a társadalom és a vezetés! Ha elképzelem Kádár Jánost és Orbán Viktort: óriási különbség. Az utóbbi művelt, tisztességes és okos, a másik műveletlen, tisztességtelen és buta.

Melocco Miklós Rómában született 1935. április 3-án. Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Kossuth-díjas szobrászművész, a Nemzet Művésze. 1961-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Dolgozott a Fiatal Művészek Stúdiójában, 1970-től a kecskeméti művésztelepen élt családjával, majd a budapesti Dózsa György úti műteremben alkotott. 1981-ben Zsámbékon telepedett le, itt él. 1990-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Az épített és a természetes környezetbe megkomponált szoborcsoport-művei mellett gondolataival is gazdagította a magyar kultúrát és közéletet.