Egy váltás ruhával szökött el hazánkból a világhírű rendező

A világhírű animátor, rendező csak emiatt a produkció miatt költözött haza pár hónapra Magyarországra. 1975-ben ugyanis úgy döntött néhány barátjával, hogy álmaikat máshol tudják megvalósítani, disszidáltak. Csupó Gábor hazautazása előtt, budapesti otthonában adott exkluzív interjút lapunknak.

%RIPOST% : Honnan jött az ötlet, hogy animátor leszel?

Csupó Gábor: Már egész fiatalon folyamatosan rajzoltam. Ezért a szüleim erre szakosodott iskolába írattak be, ahol rengeteg karikatúrát csináltunk egymásról. Amikor végeztünk, négy osztálytársammal felvételiztünk a Pannónia Rajzfilm Stúdióba. 300 jelentkező volt és összesen öt embert vettek fel, minket. Mert mi rajzfilm őrültek voltunk; éjjel-nappal rajzfilmfigurákat készítettünk. Tehát nekünk ez óriási előny volt a többiekkel szemben. Letettünk egy-egy rajzfilmfigurát az asztalra, szinte azonnal fel is vettek bennünket. Fázisrajzolók lettünk. Ami azt jelenti, hogy az animátorok megcsinálják a kulcsfigurákat, a közötte lévőket pedig mi készítettük el. Az volt a jó benne, hogy ott rögtön beraktak egy produkcióba, ahol megtanították az egésznek a technikáját. Egész jól ment!

%RIPOST%: Mégis a disszidálás mellett döntöttél. Azt mesélik rólad, hogy szinte semmit, csak Frank Zappa lemezeket és egy váltás ruhát vittél  magaddal. Ez valóban így történt?  

CS.G.: Arról voltam híres, hogy alsógatyából egy, de Zappa lemezből több is volt nálam. Hogy miért mentem el? Mert egyszerűen mennem kellett. Az volt az álmom, hogy saját stúdióm legyen. Láttam a legnagyobb embereket a Pannóniában, akiket nagyon tiszteltem. Nálam sokkal tehetségesebbek voltak és néztem mégis mire vitték. Ott görnyedtek minden nap, egy kisfényű lámpánál rajzoltak. És tudtam, én nem ezt akarom. Egy nyitottabb, vagányabb, lazább világra vágytam. Ekkor döntöttem el, hogy elmegyek. Varga Tamarával, Fellner Istvánnal, Mándoki Lacival és Szűcs Lacával nekivágtunk. Három pannóniás, meg a két zenész. Õk ott is maradtak Németországban, nekünk meg volt szökés meg minden. Aztán amikor kijutottunk Svédországba, felvettek bennünket egy animációs céghez. Ott dolgoztam négy évig, és ott találkoztam az amerikai Arlene Klasky-val, aki grafikai dizájner. Összebarátkoztunk, összejöttünk, ő csábított át Los Angelesbe. Csak annyit kérdeztem tőle, Hollywood is ott van? Mert akkor mehetünk! Ennyit tudtam az USA-ról.

%RIPOST%: Õt aztán kényszerből feleségül is vetted.

CS.G.: Igen, Amerikába svéd turistavízummal érkeztem, de az három hónapig volt érvényes. Ekkor ő elvitt az ügyvédjéhez. Kiderült, hogy egyetlen megoldás van, ha elveszem Arlene-t. Akkor elkezdtem el dolgozni a Hanna and Barberánál, mint fázisrajzoló, Arlene-nek pedig volt egy grafikai cége. De nem jött ki a többiekkel és otthagyta őket. Engem pedig elbocsájtottak több száz emberrel együtt, hogy majd három hónap után kezdődik újra a munka. De kellett bevétel, hogy a rezsit ki tudjuk fizetni. Egymásra néztünk és mondtam a feleségemnek, hogy én egy kis rajzfilmet szeretnék csinálni, miért nem kezdjük el együtt. Akkor berendeztük az egyik szobát stúdiónak, így indult el nagyon hamar a cég, mi meg imádkoztunk, hogy annyi pénz bejöjjön belőle, hogy meg tudjunk élni.

%RIPOST% : Sikerült a tervetek?

CS.G.: Igen. A következő hetekben már annyi munkánk volt, hogy alig győztük, mert valami miatt nagyon működött a kettőnk közötti varázslat. Õ ugye grafikus volt, én pedig vicces rajzfilmes. Egy hét alatt hat munkát kaptunk, azt se tudtuk, hogy gyártjuk le időben, így mindenkit felvettünk, akit ismertünk. Szerencsére nem volt nehéz, mert művészvilágban mozogtunk. Egyik héten még öt emberünk volt, két hét múlva már 15. Olyan gyorsan beindult a stúdió, hogy évekig ezeket a kisebb rajzfilmeket és reklámokat csináltuk. Aztán elkezdtük hirdetni magunkat, és hamar bekopogtattak hozzánk a hollywoodi ügynökségek is. Elkezdett ismertté válni a vállalkozásunk a szakmában.