Csernus Mariann: Sokat jelent nekem a Vizsolyi Biblia – videó

Csernus Mariannt köszöntötte pénteken Dunaújvárosban, a MIKRO Fesztiválon a fesztivál programvezetője, Csadi Zoltán és a Bartók Színház igazgatója, Őze Áron, miután nagy sikerrel adta elő önálló estjét. Bár a színház Facebook-oldalán úgy fogalmaztak, hogy ez volt a művésznő utolsó fellépése, ő maga nem ezt mondta. A Bors interjúját változtatás nélkül adjuk közre. 

Bors: A Vizsolyi Biblia 2.0 című előadása dunaújvárosi vendégjátéka előtt beszélgetünk. A Károli Gáspár-féle Szentírás-fordításból készített újraszerkesztett előadást tavaly óta játssza a Bethlen Téri Színházban, de az eredeti darab már negyvenéves. Miért aktualizálta?

Csernus Mariann: Nem aktualizáltam semmit, nem módosítottam sokat. Igazság szerint nem is lehetne, mert Károli Gáspár, ez a különleges tehetséggel megáldott észak-magyarországi lelkipásztor 1590-re lefordította a Bibliát. Valamikor, az 1980-as években, amikor az egyik magyar könyvkiadó fakszimilekiadásban megjelentette, az egyik szerkesztő hozott nekem egy példányt ebből az irdatlanul nehéz könyvből. Ekkoriban már jártam az országot, voltak önálló estjeim, például a Psyché, amelynek a szövegét magától drága barátomtól, Weöres Sándortól kaptam vagy Jászai Mari Életem című munkájának feldolgozása. Most, ilyen baromi öregen visszatekintve azt gondolom, hogy a szerkesztő nyilván azért csapta le a Bibliát a dohányzóasztalomra, mert tudott az önálló előadásaimról és szerette volna, ha ezzel is kezdek valamit. Végül kétórás előadást szerkesztettem belőle, amelyet két részben, zenei kísérettel játszottam. Most valamivel rövidebb az előadás, mert nincs benne szünet, sem gitárpengetés.

Bors: Amikor a fővárosi Bethlen Téri Színház november 2-án bemutatta az előadást, már négy nappal túl volt a 94. születésnapján. Jelenleg Magyarország legidősebb aktív színpadi színésze…

Cs. M.: … de engem nem érdekel az ilyesmi, az idő múlása soha nem hatott meg. Tudomásul vettem, hogy magától értetődik, az élet velejárója. Nem azt mondom, hogy nem akarok a legidősebb aktív színész lenni, mert ha az vagyok, hát az vagyok. De a korom tényleg soha nem foglalkoztatott. Nem érdekelt, hogy harminc, ötven, kilencven vagy százhúsz vagyok! (Nevet.) Nem érint ilyen értelemben az idő. Valamikor volt egy színésznő, akit úgy hívtak, hogy Patkós Irma. Elmúlt már hetvenéves, amikor Sándor Pál felfedezte magának, onnantól kezdve pedig húsz évig vitték forgatni. Nekem úgy jó, hogy játszom! Addig, amíg futott Háy János Házasságon innen és túl című darabja a Pesti Magyar Színházban, ahol örökös társulati tag vagyok, játszottam Mariska, az öreg néni szerepét. Imádom, remekműnek tartom! A járvány miatt volt szünet, de aztán folytattuk, bár tavaly óta nem játszottuk. A Biblia pedig úgy jött, hogy Navarrai Mészáros Márton újságíró-szerkesztő rojtosra rágta a fülemet, hogy játsszam még egyszer az életben. Marci a barátom, azon kevesek egyike, akit valahogy elviselek magam körül. Miután igent mondtam neki, a Bethlen Téri Színház vezetésével kijárták az útját a helyi önkormányzatnál, a színház pedig bemutatta és befogadta az előadást. Három fellépés után vendégjátékra indultam, amelynek Gödöllő után most éppen Dunaújváros, azon belül is a MIKRO Fesztivál az egyik állomása. És úgy hallom, lesz még folytatása ennek a fura turnénak!

Bors: Miért nevezi furának?

Cs. M.: Hát nem az, hogy van egy ilyen magának való, menthetetlenül irodalomszerető, kicsit krumpliorrú matróna, aki szüntelenül úgy érzi, hogy van még mit mondania a hőn imádott közönségnek? Aztán valahogy csak eljutok fodrászhoz, aztán be, a színházba. Az öltözőben kitúrok valami használhatót a sminkládámból, hogy kifesthessem magamat. Amikor végeztem mindennel és már rajtam a jelmez, felmegyek a színpadra, ahol másfél-két óráig játszom, amit úgy érzek, el kell játszanom. Valahol kicsit abszurd, nem?

Bors: Foglalkoztatják modern témák is?

Cs. M.: Egy társulati tag azt játssza, amit az igazgatója ráoszt. Egy társulati tag, aki önálló esteket készíthet, azt játssza, amit a szíve diktál. Gyakran éreztem úgy, hogy sok lórúgást kaptam az élettől, de azért mégiscsak azt kell mondanom, a szerencse sem hagyott magamra. Meglehet, volt időszak, amikor nem a számomra legkívánatosabb szerepeket vittem, de az estjeim mindenért kárpótoltak. A Bibliát elég jól ismerem, Arany János balladáit, Ady Endre költészetét is. Olyannyira, hogy szabadidőmben is mondom ezeket: séta közben, hegyre fel-hegyre le, otthon, az erkélyemen tanyázó madaraimnak és magamnak, az ágyban, lefekvés előtt is. Új szerepet régóta nem kaptam, pedig szívesen játszanék, bár nagyobb szöveg megtanulására már nem vállalkoznék.

Bors: Ön a magyar színházkultúra meghatározó alakja, számtalan kitüntetés birtokosa, neve rendre felmerül a nemzet színésze cím esélyesei között. Mi akart gyermekként lenni?

Cs. M.: Még kis- vagy kamaszlány lehettem, amikor tűzifát hasogattam a pesterzsébeti lakásunk nappalijában. Apám, vitéz Csernus Károly elsővilágháborús tiszt belépett az ajtón, én pedig azon nyomban közöltem vele: „Színésznő leszek!” Abban a pillanatban azt hittem, megáll forogni a Föld. Apám fel is kapta a fejszét, elsuhintotta, az pedig beleállt a Rösler pianínóba. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy anyám barátnője, Kató néni már életem korai szakaszában fejébe vette, hogy színésznőt farag belőlem. Neki nem sikerült beteljesíteni az álmát, saját gyereke pedig nem lévén, rám testálta a feladatot. A díjak, érmek jó helyen vannak a lakásomban; a nemzet színésze cím nem hiányzik. 

Bors: Barátjával, Navarrai Mészáros Mártonnal El Gréco-kiállításon jártak a Szépművészetiben az év elején. Gyakran vesz részt kulturális programokon?

Cs. M.: Már nem igazán, csak ha valaki értem jön és elvisz kocsival. Marcival jó barátok vagyunk, pedig végül is a dédunokám lehetne. Rajta kívül Fábri Zsuzsa, egykori igazgatóm, Iglódi Pista (Iglódi István, Kossuth-díjas színművész, rendező, a Pesti Magyar Színház néhai igazgatója – a szerk) felesége és Kapiller Zoltán, az örökösöm maradt meg a társaságomban. Nehéz természet vagyok, de hozzájuk rendkívüli módon kötődöm. 

Bors: Ki volt élete nagy szerelme?

Cs. M.: Talán nem volt azon kívül, hogy mind a két férjemhez, Joó László színművészhez és Somlyó György költőhöz is szerelemből mentem hozzá. Férfi amúgy húsz-harminc éve nem volt az életemben.

Bors: Az ön azonos című könyvéből Karafiáth Orsolya adaptációjában készült el a Ki voltál, lányom? című előadás, amelyet május 14-én, a Jurányi Házban mutattak be. Hogyan viselte a lánya, Joó Katalin színésznő öngyilkosságáról szóló darabot? 

Cs. M.: Valóban láttam Horváth Patrícia előadását, de azért nem indított meg érzelmileg, mert máshol vannak a dolgok elrendeződve az ember lelkében. Bármit láthattam volna, nem úgy érint, hogy zokogásban török ki a nézőtéren. Kató halála az én teljesen szuverén belső ügyem. 

Bors: Hogy van mostanában, van segítsége? 

Cs. M.: Nincs szükségem semmiféle segítségre, nagyszerűen elvagyok magamban. Ha pokoli kánikula van, szédülök egy kicsit és fáj a fejem. Ha az erkélyem alatt nagyon tépi a szél a fákat, tántorgok kicsit és úgy érzem, hogy menten szétreped a fejem. Nem izgatom magamat, ilyenkor is megyek naponta vásárolni, általában gyalog indulok és busszal jövök haza. Állatnál és növénynél jobban nem becsülök semmit, a napokat olvasással töltöm. Még húsz évet élhetnék, hogy a saját könyvtáramat, amely temérdek könyvből áll, kiolvassam! 

Nézd meg videón is a művésznő nyilatkozatát: