Janez Jansa: Az egyházzal lehet nyerni az új marxisták ellen

A kulturális marxizmus rombolásáról beszélt Janez Jansa, Szlovénia volt miniszterelnöke a Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkárnak adott interjúban. A szlovén politikus a CPAC Hungary konferencia kapcsán úgy vélekedett, több beszédnél az volt az érzése, hogy azok felületesek, és csak a következményekkel foglalkoznak, az okokkal és a problémák gyökereivel nem - írja a Magyar Nemzet.

Úgy gondoltam tehát, hogy rögtön az elején rávilágítok a woke-ideológia, a genderelméletek és minden egyéb, nyugati civilizáció lerombolására törekvő kísérlet eredetére, melyek többségét a kulturális marxizmus keretein belül lehet legyűrni– fogalmazott.

AZ ÁLLAMTITKÁR A KULTURÁLIS MARXIZMUST AZ ELMÚLT ÖTVEN ÉV TALÁN LEGKOMOLYABB, NYUGATI VILÁGTÓL ÖRÖKÖLT CSAPÁSÁNAK NEVEZVE KIEMELTE, HOGY A VOLT SZLOVÉN KORMÁNYFŐ BESZÉDE A MAGYAR MINISZTERELNÖK ELŐADÁSÁHOZ IS KAPCSOLÓDIK, AKI EGYFAJTA VÍRUSNAK NEVEZTE A PROGRESSZÍV LIBERÁLIS IDEOLÓGIÁT.

Ugyanakkor, mint mondta, Janez Jansa még mélyebbre ásott a nyugati értékrend alappillérét jelentő bibliai tízparancsolat és az azt szétfeszítő kulturális marxizmus fogalmának megemlítésével. Válaszában Janez Jansa a baloldali, marxista filozófus Antonio Gramsci több mint száz évvel ezelőtti megnyilatkozásait a tízparancsolat elleni támadásnak nevezte.

Mivel Gramsci rájött, hogy a nyugati világban a lenini forradalom nem megvalósítható, a forradalom után körbeutazta Oroszországot, és rádöbbent, hogy a kommunizmus megvalósításához először az intézmények feletti irányítást kell megszerezni. Sőt, előtte hiteltelenné kell tenni, és el is kell törölni a tízparancsolatot

– fogalmazott. A beszélgetés során Ferenc pápa magyarországi látogatása is szóba került, ennek kapcsán a volt szlovén kormányfő úgy fogalmazott, „örültem és egyben meglepett, hogy Ferenc pápa milyen direkt módon beszélt erről a küzdelemről". „Ferenc pápa latin-amerikai, ahol a katolikus egyház más, mint az európai, és ahol – valóban – a kulturális és szociális marxizmus rombolását is lehetősége volt megtapasztalni. A halál kultúrája, avagy a kulturális marxizmus elleni csatát nehéz megnyerni az értékeinket védő legnagyobb szervezet, a katolikus egyház támogatása nélkül" – mondta Janez Jansa.

Kovács Zoltán felvetette, hogy a kulturális marxizmust képviselő civil társadalom folyton a demokráciáról és arról papol, hogy az embereket képviselik, holott soha nem mérettették meg magukat demokratikus választásokon. Válaszában a szlovén politikus kiemelte, „mivel senki nem választotta meg őket, nem tekinthetők legitimnek". Hozzátette: pontosan ez a mesterségesen kreált, hamis legitimáció a kulturális marxizmus lényege.

A népképviseleti demokrácia összes klasszikus elemét a néphatalommal, a mindenki uralmának rendszerével akarják felcseréni, ami lehetetlen. Ezt tudjuk, hisz bármikor is kísérelték ezt meg, az diktatúrához vezetett. Kifejezetten nehéz megérteni, hogy a sok-sok, szocialista utópia bevezetésére irányuló bukott kísérlet után sokan – különösen nyugaton, ahol az embereknek nincsen valós tapasztalata a kommunizmusról – még mindig hisznek ebben

– fogalmazott Janez Jansa. Kovács Zoltán az európai választások szlovén vonzatáról is kérdezte a politikust.

A volt miniszterelnök kifejtette, pártja az első kivételével az összes európai választást megnyerte, és továbbra is ez a cél. A harminc százalék körüli részvételi arányt azonban nagyon alacsonynak nevezte, ami véleménye szerint az érdeklődés hiányának jele. Elmondta, hogy a Szlovéniában felettébb erős mély állam inkább a hazai választásokra fókuszál, és e cél érdekében minden eszközt mozgósít.

A zsinórban másodszorra, Magyarországon megrendezett Conservative Political Action Conference (CPAC) nevezetű konferencia súlya talán még nagyobb a tavalyi alkalomhoz képest. Hiszen nemcsak a jelenlegi amerikai-magyar kapcsolatok fénytörésének szempontjából, hanem a jövő évben sorsdöntőnek ígérkező európai parlamenti, illetve amerikai elnökválasztás tudatában is meghatározónak ígérkezett a republikánusok legfontosabb tengerentúli eseményeként számon tartott dzsembori írta a Mandiner.

Mint ismert, a CPAC Magyarország konferenciájára két hivatalban lévő miniszterelnök, két volt miniszterelnök, négy pártelnök, két kongresszusi képviselő, két amerikai tagállami miniszter, volt és leendő szenátorok érkeztek, valamint Európából is számtalan képviselő volt jelen. Ám a nemzetközi politika fajsúlyos szereplőit felsorakoztató vendéglistán túl, a budapesti CPAC elsősorban komoly üzenetértéket hordoz. Ez pedig nem pusztán a magyar kormány nemzetközi szövetségesi rendszerének kiterjedtségéről árulkodik, hanem Magyarország abbéli hosszú távú szerepéről is, amelyet a konzervatív világpolitika legmagasabb szintjén tölthet be.

Ami az előbbi kérdést illeti, az Európában egyedül Magyarországon megrendezett CPAC második konferenciája kitűnő válaszként szolgál azokra a magyarországi ellenzéki, illetve nemzetközi globalista kritikákra, amelyek szerint az afféle kormánypárti állítások, miszerint a magyar miniszterelnök hivatkozási alappá nőtte ki magát a tengerentúlon, nem mások, mint vágyvezérelt túlzások. Ugyanis a kétnapos konferencia megfelelő platformot szolgáltat arra, hogy a politikai emlékezet részeként felidézhetők legyenek a legfontosabb szövetségesi mérföldkövek.

Példának okáért az USA volt – és egyben a konzervatív oldalon az egyelőre legesélyesebbnek tartott, potenciális – elnökének, Donald Trumpnak a precedens nélküli és egyben máig tartó munkakapcsolata Orbán Viktorral, vagy azoknak az amerikai tagállamoknak a sikerük is (Florida, Alabama, Arkansas, Dél-Dakota, Louisiana), amelyek erőfeszítéseit kifejezetten magyar kezdeményezések inspiráltak annak érdekében, hogy a gyermekek védelmét előrébb helyezhessék a különböző szexuális kisebbségek, illetve kulturális lobbisták érdekeiknél.

Amennyiben valaki még ezután is kételkedne abban, hogy a tengerentúlon milyen politikai teljesítményt és kreativitást társítanak Magyarországhoz, elég szemügyre vennie a két évvel ezelőtt, Virginia államban megrendezett kormányzóválasztás példa nélküli eredményét. Ha visszaemlékezünk, a kifejezetten demokrata fellegvárként ismert államot az a Glenn Youngkin konzervatív kormányzójelölt nyerte meg, aki egy olyan gyermekvédelmi tematikájú kampánnyal indult el, melynek főbb állításai közül számos nagyon hasonlított arra a nagy többséggel elfogadott, ún. gyermekvédelmi törvényre, amelyet a kormánypártok nyújtottak be a virginiai választások előtt néhány hónappal.

Ám ha eltávolodunk Magyarország amerikai belpolitikára gyakorolt hatásától –

amely a jelek szerint egyáltalán nem elhanyagolható a jövő évi elnökválasztás körül kibontakozó napirendi témákat illetően

–, és közelebbről górcső alá vesszük hazánk Európában és a világban betöltött szerepének kérdését, szintén elkerülhetetlen az esemény jelentőségének megemlítése.

Köztudott, a háború kérdésével terhelt kontinensünk szemszögéből a jövő évben esedékes európai parlamenti választások eleve kulcsfontosságúnak ígérkeznek. Azonban a CPAC budapesti jelenléte kiválóan érzékelteti az európai politikai establishment, illetve választópolgári közvélemény számára annak a fontosságát, hogy bár az emberéleteket mindennap felemésztő harcok kérdése fontos európai ügy, kontinensünk évtizedes, s talán évszázados jövőjének szempontjából szintén nem mellékesek bizonyos létfontosságú társadalmi és kulturális kérdések. Ezek közé sorolható az illegális migráció elítélése, a keresztény értékek és az üldözött keresztények melletti következetes kiállás, valamint a családok támogatása és a gyermekek kiemelt védelme – mind olyan alapvetések, amelyek egyelőre kizárólag az amerikai jobboldal berkeiben és Magyarországon számítanak evidenciának.

Ebből kifolyólag akár európai összevetésben is komoly fegyvertényként értelmezhető az, hogy miközben Brüsszel – tizenöt tagállammal karöltve – hadat üzent Magyarországnak a szigorított gyermekvédelmi törvény ügyében, addig nemcsak az Egyesült Államok, hanem Európa ikonikus jobboldali politikai szereplői is egyként zárnak össze Budapesten annak érdekében, hogy tudtára adják a világnak: ami az európai, illetve a tengerentúli igazi jobboldali nagypolitika szolidaritását és védelmét illeti, hazánk nincs egyedül.

Mindent összevetve talán nem meglepő, hogy hazánk és a nyugati világ józanabbik fele közt kiépülő bajtársi szövetség kapcsán immár egyre gyakrabban találkozhatunk mind az itthoni, mind pedig a nemzetközi sajtóban már-már vészjósló, kifejezetten karcos hangnemet megütő szalagcímekkel. Ezek a sajtóvisszhangok ugyanis arra engednek következtetni, hogy robusztus transzatlanti politikai összefogás van kiépülőben, amelynek hosszú távú hatása már most kirajzolódni látszik.