Böjte Csaba: Ne nyafogjunk, Jézus sem tette

Ripost: Érdemes reménykedni? Mire jó a remény?

Böjte Csaba: Volt egy elég érdekes kísérlet az 50-es években, elég pikáns, de azért elmesélem. Patkányokat tettek egy nagy üvegedénybe és elkezdték feltölteni vízzel. Szegény állat úszott, úszott, lapátolt, hogy ne merüljön el. Körülbelül 12-15 perc után feladta. Ekkor kivették, megszárították, aztán visszatették. A következő alkalommal több mint 20 órán át bírta! Egyszer megtapasztalta a patkány, hogy van remény a túlélésre, van egy kéz, ami segíthet rajta és ez megsokszorozta az erejét. A remény nem más, mint hogy megoldható, túlélhető ez a helyzet. Ez isteni erény, nem szabad hagyni kialudni a szívünkben. Rossz volt a pandémia, választásra is készülünk, de kisüt a nap! Biztos. Ezt a világ nevű projektet a Jóisten kezdte el futtatni 13,8 milliárd évvel ezelőtt, jó kezekben van, idáig elhozta, biztosan tovább is fogja vinni. Nem fáradt el, nem unt bele. Nem a világvégére készülünk. Amikor a Miatyánkat mondjuk, azért imádkozunk, hogy “jöjjön el a te országod”. Ez a reményről szól. Ha Jézus Krisztus nem remélte volna azt, hogy az emberek képesek megtanulni a szeretet parancsát, felnőni oda, ahova meghívta őket, akkor karácsony éjszakáján nem jött volna el közénk. Ő hitte, hogy az embereket meg tudja tanítani arra, hogy jó testvérekként, békében éljenek. Ez adott neki erőt és ez nekünk is erőt kell adjon.

Ripost: Hogyan lehet reményt adni egy árva, elhagyatott gyermeknek?

B.Cs.: A múltkor az egyik kislány sírdogált a lépcsőházban. Volt egy hónap vakáció és tudtam, hogy azért sír, mert nem látogatták meg, nem viszik haza a járvány miatt. Egy 6 éves kislány most azt érzi, hogy vakáció van és nincs vele az anyukája. Nem azt kérdeztem, hogy miért sír, én is sírnék a helyében. Odaültem mellé, elővettem a telefonom: akarod, hogy csináljunk egy szelfit? Jó, pap bácsi, mondta szipogva, de már mosolygott. Egy másik kislány hasonló ok miatt szomorkodott. Árvaházban van, ezen nem tudok segíteni, új családot nem adhatok neki. Milyen borzos vagy, mondom, mire azt válaszolja: nem is. Akkor összeborzoltam, feldobtam háromszor, átölelte a nyakamat, már kacagott. A problémát nem oldottuk meg, de jókedvvel ment tovább. Azt hiszem, nagyon sokszor van ilyen, nem lehet minden gondot megoldani. Ha valaki beteg vagy a vállalkozása csődbe megy, nem tudok neki egészséget vagy pénzt adni, de egy kis jókedv, derű átsegít azon a gödrön és utána már könnyebben gurul a szekér.

Ripost: A koronavírus miatt az elmúlt egy évben sok volt a gyász, vannak gyerekek, akiktől a covid vette el egyik vagy mindkét szülőjét. Őket mivel lehet vigasztalni?

B.Cs.: Temettem covidban elhunyt embereket és magam is voltam kórházban. Ez egy reális gond, szomorúság. De a gyerekeknek, az árvának is azt mondom: kicsi szívem, ha te belesüllyedsz az önsajnálatba vagy a szomorkodásba, akkor sokkal nehezebb lesz a szorzótáblát megtanulni. Ha jókedvünk, derűnk van, tudunk a nehézségek idején is kacagni, akkor sokkal könnyebb lesz. Ha az ember úgy biciklizik, hogy mindig hátranéz, akkor jó nagyot fog esni. Nem nyafogni, nem szomorkodni kell, hanem a következő feladatra összpontosítani és azt megoldani. Azt hiszem, a nagycsütörtök, a nagypéntek elég necces volt… és Jézus, amikor feltámad, nem nyafog, nem duzzog, nem panaszkodik, hanem: “Mária Magdolna, menj szépen, szólj a többieknek, találkozzunk a Galileai-tenger partján, folytatjuk ott, ahol abbahagytuk”. Semmi kecmec, nyavalygás, szomorkodás. Őt azért küldte a mennyei atya, hogy váltsa meg a világot, és ő pöpecül végzi a dolgát. Valahogy ezt kell nekünk megtanulni.

Ripost: Gondolja, hogy ez tanulható?

Azt, hogy mit válaszolt erre Böjte Csaba, megtudhatod, ha megvásárolod a Ripost7 legújabb számát, amelyben az interjú hosszabb változatán kívül számos érdekességről is olvashatsz.