Tíz éve hunyt el Antal Imre, megtudtuk, mi volt az utolsó kívánsága

 Antal Imre örök barátjával, Jenei Józseffel beszélgettünk. A humoristának rengeteg haverja volt, mindenki szerette, de igazán csak nagyon kevés embert engedett közel magához.

Ezért érzi szerencsésnek magát Jenei József, aki 43 éven keresztül ápolt jó barátságot a legendával. Huszonévesen ismerkedtek meg, Antal Imre akkor már ünnepelt zongoraművész volt.

Azt sosem meséltem el, hogyan találkoztunk

– kezdte Jenei József, aki utolsó éveiben magához vette és ápolta a nagybeteg művészt. „Õ akkor a zenei világban már ismert volt, zongoristaként versenyeket nyert. A barátaimmal kötöttem egy fogadást, hogy lesz, ami lesz, Antal Imrével fogjuk tölteni a szilvesztert. Nem hittek nekem, de kiderítettem, hol lesz aznap este, és mi is odamentünk. Bemutatkoztunk, jót mulattunk együtt, egy szó, mint száz, megnyertem a fogadást. 1965-ben, ott és akkor kezdődött a mi barátságunk.”

Antal Imre akkoriban járta a világot, több kontinensen, összesen tizenhét országban lépett fel, de sikerei közt sem feledkezett el jó barátjáról.

„Brazíliától Kínáig, Indiától Amerikáig számtalan koncertje volt, és minden nagyvárosból öt-hat képeslapot küldött, amiket a mai napig őrzök” – folytatta az örök barát. „Aztán egy brazíliai fellépésen, állítólag a kinti rossz körülmények miatt írógörcsöt kapott. Itthon műtötték, próbálták meggyógyítani, de véget ért a zongoraművészi karrierje. Padlóra került, hiszen az volt az élete, Erkel-díjat is kapott.”

Már akkor is nagyon tudott mulatni, az éjszakába, az alkoholba menekült a problémák elől. Aztán 1972-ben felfedezte magának a Magyar Televízió. Első műsorával, a Helló fiúk, helló lányokkal olyan sikert aratott, hogy állandó munkatárs lett belőle.

„Aztán amikor elindult a Szeszélyes évszakok, egy egész ország megismerte és megszerette. Egyre többször állították meg az utcán. Volt egy nagyon emlékezetes eset. Éppen nadrágot mentünk venni az Aranypókba a körúton, de nem értünk oda, mert mindenki, aki velünk szembejött, autogramot kért tőle. Fénykorát élte a televíziózás, Vitray Tamással és Kudlik Júliával történelmet írtak. Éppen ezért érte váratlanul, hogy 60 évesen nyugdíjazták, s azt is az újságból tudta meg.”

A lelki trauma később testileg is megmutatkozott: daganatos betegséget állapítottak meg nála. Megműtötték, de többé már nem volt a régi.

„Akkor már nagyon beteg volt, de el-elszökött még a Piroskába, a törzshelyére” – emlékezett vissza az igaz barát. „Ilyenkor onnan hívtak, hogy menjek érte, de nem tudtam haragudni rá. Azért még voltak jobb hónapjai, de végül csak győzött a betegség. Annak örülök, hogy tudtam teljesíteni a kívánságát, és az édesanyja hamvaival együtt temették el. Azt mondta, majd odafönt újra találkoznak… Sajnos, amióta vidékre költöztem, és csípőprotézis-műtétre várok, nem tudtam elmenni a sírjához. Így kérem, vasárnap egy kis koszorút és egy mécsest tegyenek a nevemben a nyughelyére. Mert senki másnak nem fog eszébe jutni!”