Óriási hangulatot teremtett: politikailag tiltott dalokat adott elő az iskolában Balázs Fecó

Balázs Ferenc 1951. március másodikán látta meg a napvilágot Budapesten, a kilencedik kerületi Ernő utca 15. szám egyik földszinti lakásában. Bár testvére nem született, boldog gyermekkora volt, még ha azt nagyon korán egy tragédia is árnyékolta be.

A kis Ferike csupán négyéves volt, amikor az édesanyja elhunyt.

„Rajtam kívül édesapám, mostohaanyám és apai nagymamám élt az Ernő utcai lakásban. Nagymamám mindent elkövetett, hogy amennyire csak lehetséges, pótolni tudja az édesanyámat. Azt mondhatom, tulajdonképpen ő nevelt fel... Ő főzött a családra, végezte a házimunkát, és eleinte ő kísért el az iskolába is” – emlékezett vissza a gyerekkori évekre az énekes az Új évszakok című életrajzi könyvében.

A muzikalitásra való hajlama hamar megmutatkozott: négy éves volt, amikor megtetszettek neki a vasárnaponként a gangos házakat járó vándormuzsikusok. Fecó, amikor csak tehette, elkísérte néhány háznyira a zenészeket. Alig ötéves korában egy tangóharmonikát kapott a szüleitől ajándékba, és innentől nem volt megállás: autodidakta módon megtanult néhány dalt, amit a vándorzenészek játszottak.

„Egyszer egy ebédnél csönd volt a házban. Vettem a bátorságot, kimentem, és elkezdtem játszani. A második-harmadik emeletről elkezdték kidobálni nekem az újságpapírba csomagolt érméket, a házban lakó egyik zongoratanárnő pedig felfigyelt rám. Így indult a zenei pályafutásom” – mondta el a Rádió Rocknak adott korábbi interjújában.

A hatvanas évek és a Magyarországra azért be-beszivárgó beatkorszak számos akkori fiatalhoz hasonlóan Fecóra is nagy hatást gyakorolt. A Beatles és a Rolling Stones zenéje egyfajta életérzéssé vált a nyolcadik osztályos fiú számára, akinek ezzel arányosan az addig hibátlan magatartása romlani kezdett... Az óraközi szünetekben ugyanis a társaival együtt felfeszítették a tanteremben álló pianínót, és olyan dalokat játszottak el rajta, amelyek ütköztek a szocialista erkölcsökkel.

„Amikor csak tehettük, Beatles számokat hallgattunk. Emlékszem, az osztály legerősebb tanulói kétoldalról teljes erejükből húzták felfelé a hangszer fedőlapját, Balázs Feri pedig a pianínó elé térdelve becsúsztatta az ujjait a résen, és fáradhatatlanul klimpírozta a Lady Madonnát. Fokozta az élményt, hogy a szöveget is végig tudta, így az osztály egyik fele vele énekelt, a többiek pedig táncra perdülve ropták” – árulta el az Új Évszakok című könyvben Schmidhoffer Gertrúd, a zenész egykori osztálytársa.