LELKIZŐ

Meglepő őszinteség: édesanyja haláltusájáról vall Máté Gábor

A Katona József Színház igazgatója eddig nem sokszor mesélt édesanyja hirtelen leépüléséről és haláláról...
  • Szerző: Ripost

Színházi naplók címmel jelent meg a színész-rendező, Máté Gábor  őszinte krónikája, amelyben az egyik legfájóbb élményét is leírta.

– Anya öl engem azzal, hogy teljesen elborult az elméje – fakadt ki Máté a naplóban, aki 93 decemberében, a Julius Caesar című Shakespeare-mű próbáinak kezdetén fogott bele a naplóírásba. Édesanyja ekkor már fél éve feküdt betegen a lakásában.

Anyám csak ült az ágyon, a szemét tetején, a lencse kiöntve a szoba közepére, a fogsor egyik fele kiáll a lencséből, a másik valahol az ágy mögött. Rám azt hitte, én vagyok a mentő. Hátulról profilból meg sem ismertem, valami vasorrú bábát láttam így lerajzolva valahol annak idején valamilyen diafilmen – írta Máté, aki a kórházba szállítást is megrázóan érzékelteti. – Anyám ideje előtt lelép a mentőautó lépcsőjéről, összerogy, rohan valahová, mintha nem lenne mindegy. Töpörödött asszony. Ez lett belőle, nézem törődött hátát a liftben, háttal fordították nekünk. Õ szült. Hogy megy tönkre az ember. Micsoda aszalódás – fogalmazott Máté Gábor, aki nővérével együtt folyamatosan látogatta a súlyos beteg asszonyt.

Áthelyezték egy másik kórterembe, ez már a krónikus osztály, jó súlyosan hangzik... kb. tízen fekszenek egy szobában, szorosan haldokolnak egymás mellett. Azért írom, hogy kb., mert hol meghal valaki közülük, hol feltöltik a megürült helyeket...

protekciós orvos kérdezi, hát az anyuka még él? Nővérem pofákat vág, anyám sír. Ma éreztem rajta először, hogy tudja, hol van, és azt is tudja, mi vár rá...

illetve, lehet azt tudni? Talán ezért ez a borzalom, mert nem tudjuk, milyen a pillanat – olvasható az egyik legmegrázóbb bejegyzésben.

– Bár a nővérem felkészített, mégis elborzaszt a látvány, ráadásul anyám erősen lázas, teljesen lesoványodva, a semmibe néző szemekkel, talán nem is lehet már szemeknek hívni. (...) Még visszanézek anyámra, úgy érzem, ma láttam utoljára, nem így akartam megőrizni – írta vallomását Máté Gábor.

1994. február 4. Ma hajnalban három óra előtt meghalt az édesanyám. Nagyapám követelte mindig, szólítsuk így, most utoljára, hát legyen... már délután feküdt valaki a helyén – zárta visszaemlékezését a rendező, írja a Blikk.