9 évig élt az utcán, mielőtt rendbe tette az életét

Hibáztathatná a sorsot, a szüleit vagy a körülményeket is azért, hogy 2003-ban utcára került, de nem teszi. Belán Tamás szerint ugyanis nem az az érdekes az élettörténetében, hogy alkoholista szülők gyermekeként maga is hamar piálni kezdett, s hiába nősült meg és vált huszonévesen apává, az alkohol miatt tönkrement a házassága, a szesz pedig megfosztotta a fiától és az otthonától is.

„Nem loptam, de lejmoltam”

„Kívülről nézve elviselhetetlennek tűnik az utcán élni, s így visszatekintve, józanul valóban az. Alkoholistaként viszont mindez nem érdekelt. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy meglegyen a napi piám. Arra azonban ügyeltem, hogy elkerüljem a drogokat, a balhékat és a kijózanítót” – meséli a %Ripost%-nak Tamás, aki lopás helyett inkább lejmolt. – „4-5000 forint simán összejött naponta, amiből akár félre is lehetett volna tenni, de aki az utcán tengődik, az egyik napról a másikra él, s nem is lát tovább. Nekem simán legurult 10 liter bor meg pár feles. Ha ez megvolt, az sem érdekelt, hogy a saját mocskomban fetrengek” – vallotta be.

„Meglátták bennem az embert, és megmentettek”

„Nem hittem én senkiben és semmiben. Ezért is vágott mellbe, amikor az egyik vöröskeresztes hajléktalan-ellátó két szociális munkása, Edit és Sanyi úr meglátta bennem az embert. Az embert, aki számomra már régen elveszett. Nem tudom, mit vettek észre bennem, de a hónom alá nyúltak. Minden értelemben. Pedig nem voltam velük kedves, ha szomjas voltam. Sanyi úr azonban sokat és kitartóan harcolt értem. Rá tudott venni, hogy bemenjek vele a kijózanítóba. Nem is egyszer! Merthogy küzdöttem én, de alulmaradtam. Pedig világosan megmondta, ha le tudom tenni a piát, intéz nekem szállást. Csábított a lehetőség, s furcsamód pont az alkohol volt az, ami a helyes irányba taszított. Az egyik hajléktalan koma, aki egyik pillanatról a másikra letette a piát, majdnem meghalt a szemem előtt alkoholepilepsziába. Ekkor döntöttem el, hogy irány az elvonó, orvosi kontroll alatt akarok megszabadulni a szenvedélyemtől.”

„Döntöttem: soha többé utca!”

„A másik mérföldkő pedig az volt, amikor valami alkalmi munkából jó pénzhez jutottam, én pedig úgy döntöttem, hogy akkor most megvendégelem a többi hajléktalant. S mi volt a hála? Másnap reggelre ellopták a fejem alól a borospalackot. Megkérdeztem, miért tették? Mire azt felelték: mert neked van! Ekkor döntöttem el, soha többet az utcán, soha többet ilyen embereket!”

Tamás minden korábbinál tudatosabban és elszántabban ment be az elvonóra, mert tudta, anélkül képtelen kitörni. Megtette, amit tudott, Sanyi úr pedig bejuttatta a Váltó-ház nevű, alkoholbetegek számára fenntartott hajléktalanszállóra.

A hajléktalanszálló volt az ugródeszka

A hely pedig, a maga szabályaival valódi ugródeszka lett a férfi számára. A józanság alapfeltétel volt, az ott lakóknak leszoktató foglalkozásokra kellett járniuk és munkát kellett találniuk. – „Én, akár a bibliai hitetlen Tamás, aki csak akkor és abban hittem, amit megtapasztaltam és megérinthettem, a szenvedélybetegeken segítő Magyar Kékkereszt nevű, keresztyén szervezetnél kötöttem ki, s rajtuk keresztül karbantartói munkát kaptam. Új céljaim lettek.”

„Igenis van kiút!”

„Társra vágytam, albérletet akartam és szerettem volna helyretenni a múltam talán legnagyobb hibáját, újra jelen lenni a fiam életében, akit 10 éve nem láttam. S nem sajnáltam mindezekért keményen megdolgozni. Munkát váltottam, belevetettem magam az építőiparba, ahol többek közt az eredeti vízvezeték-szerelő szakmámat is gyakorolhatom. Rákerestem és ráírtam a fiamra a Facebookon, aki ma már több időt tölt velem, mint az anyjával. Albérletem lett és négy csodás évre a szerelem is rám talált. Hálás vagyok Istennek, hogy nem hagyott elveszni, embereket és lehetőségeket adott jó útra térni. S ha csak egy embert is rá tudok ébreszteni a saját példámon át, hogy igenis van kiút a hajléktalan létből, akkor azzal talán továbbadhatok valamit abból a jóból, ami engem is értékessé tett.”