Brüsszel egyre nyíltabban alkalmaz kettős mércét a tagállamokkal szemben

A kettős mérce intézménye régóta érzékelhető az Európai Unióban, a XXI. században két fontos, máig tartó megnyilvánulása volt. Az első, a 2004-es csatlakozási hullámot követően volt megfigyelhető, és tapasztalható jelenleg is. Itt a „másként kezelés” leginkább Nyugat-Kelet viszonylatban áll fenn, és abban mutatkozik meg, hogy a nyugati államok politikusai úgy viselkednek, mintha a volt szocialista országok kioktatásra szorulnának demokráciából, jogállamiságból vagy épp piacgazdaságból. A kettős mérce másik, 2015 óta egyre erőteljesebben mutatkozó megnyilvánulása a balliberális és nemzeti-konzervatív vagy a bevándorláspárti és migrációt ellenző államok között figyelhető meg. Előbbiek esnek „pozitív” elbírálás alá a brüsszeli retorikában, míg utóbbiak konstans vegzálásnak vannak kitéve az uniós szervek által, és különböző – elsősorban jogállamisággal összefüggő – bizottsági jelentésekben próbálják Soros-szervezetek segítségével alátámasztani, hogy az Európa iszlamizációját elutasító országokban sérül a demokrácia, illetve magas fokú a korrupció. Az Európai Parlament (EP) 2017. május 17-én fogadott el egy Magyarországot elítélő állásfoglalást, miszerint hazánkban fennáll az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 2. cikkében foglalt értékek súlyos megsértésének egyértelmű veszélye, ez pedig indokolja az EUSZ 7. cikkének (1) bekezdése szerinti eljárás megindítását. Az EP az állásfoglalásában felkérte az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságot (LIBE), hogy készítsenek el egy, a magyar jogállamiság helyzetét bemutató különjelentést, amivel Judith Sargentinit bízták meg. Az ún. Sargentini-jelentés végleges szövegét 2018. június 25-én fogadta el a szakbizottság, a megszületett dokumentum pedig amellett, hogy az európai kettős mérce manifesztumaként értelmezhető, kétséget kizárólag rámutatott Soros György befolyására az EU intézményeiben, valamint intervenciós törekvéseire az unió és hazánk politikájába. Jelentésében Sargentini kritizálta az Európában egyébként egyáltalán nem elterjedt actio popularis (bárki által kezdeményezhető utólagos normakontroll az Alkotmánybíróságnál) – többek között az Alkotmánybíróság igénye alapján történő – megszüntetését, azt az alkotmányos rendszer működési anomáliái közé sorolva, figyelmen kívül hagyva az egyének számára konkrét alapjogvédelmet biztosító, Németországban is bevett intézmény, az alkotmányjogi panasz bevezetését. Kiváló példa a kettős mércére, hogy míg Magyarországot elmarasztalják az taláros testület jogköreinek vélt csorbítása miatt, addig a lengyel alkotmánybíróság kompetenciáit (illegitimnek minősítve azt) épp Brüsszel kívánja korlátozni, amiatt viszont semmilyen jogállamisági aggály nem vetődik fel uniós szinten, hogy Dániában, az Egyesült Királyságban (amely 2018-ban még EU-tag volt), Svédországban, illetve Hollandiában sincs elkülönült alkotmánybíróság. A jelentésben a holland képviselőnő aggodalmának adott hangot, amiért Magyarország 2016-ban kilépett a Nyílt Kormányzati Együttműködés partnerségi programjából. Abból az együttműködésből, amelynek ekkor, többek között Ausztria, Belgium és Szlovénia sem voltak tagjai, bár velük szemben ezt nem rótták fel kritikaként. A dokumentum megkérdőjelezte a 2018-as választások tisztaságát is, ezt pedig a voksolás során az információhoz való hozzáférés, illetve a média szabadságának korlátozott mivoltával indokolta. Az információhoz való hozzáférés korlátozását azonban semmilyen tényadat vagy jogerős ítélet nem támasztotta alá, az ellenzéki pártok pedig a választást megelőző évben, a médiamegjelenéseik tekintetében, támogatottságuk arányához képest felül voltak reprezentálva. Míg hazánkkal szemben a 7. cikk szerinti eljárás megindításához ezen megalapozatlan vádak is elegendőek voltak, addig a nyugat-európai országok esetében – ismét a kettős mérce jegyében – elsiklottak afelett, hogy a jelentősebb médiumok szinte kivétel nélkül a balliberális oldalhoz köthetők, a médiakoncentráció veszélye pedig még a sokszor példaként emlegetett Finnországban is fennállt már 2017-ben. A jelentésből nem maradt ki a migráció sem, kiemelve, hogy Magyarországon sérülnek a bevándorlók alapvető jogai, ugyanakkor Brüsszelt a spanyol határkerítés, illetve a francia-olasz hermetikus határzár már kevésbé zavarta. Hasonló, kettős elbírálást tapasztalhatnak az országok az éves jogállamisági jelentésekben. A hazánkat rendszerint elmarasztaló dokumentumok általános jelleggel, értékelhető alátámasztás nélkül fogalmaznak meg korrupcióval és hiányos demokráciaműködéssel kapcsolatos vádakat, beleértve a hiányos kisebbségek jogainak kérdéskörét is. Az Orbán-kormány és a korrupció viszonya kapcsán a valóság az, hogy ugyanezen politikai közösség tagjai álltak a végrehajtó hatalom élén 1999-ben, amikor Magyarország csatlakozott az Európa Tanács Korrupció Elleni Államok Csoportjához (GRECO), majd a 2010 utáni Fidesz-kormányok átfogó korrupcióellenes intézkedéseket és Nemzeti Korrupcióellenes Programot indítottak, jelenleg pedig a 2020-2022 közötti időszakra szóló középtávú Nemzeti Korrupcióellenes Stratégia végrehajtása zajlik. Az elmúlt bő tíz évben jóval átláthatóbb és fegyelmezettebb az állam működése, valamint a közpénzek és az uniós források felhasználása, illetve a közbeszerzési rendszer. Hazánk uniós szinten is jól teljesít, és kiválóan együttműködik a nemzetközi szervezetekkel a korrupció leküzdésében. A magyar ügyészség a Csalás Elleni Hivatal (OLAF) által kezdeményezett ügyek 45 százalékában emelt vádat 2012 és 2018 között (az uniós átlag ekkor 36 százalék volt), míg Németországban 21, Franciaországban 25, Romániában pedig 30 százalékban, ezen országokkal szemben mégis jóval halkabbak a korrupciós vádak, vagy nincsenek is. 2020-ban a magyar hatóságok által kivizsgált ügyek kétharmadában történt vádemelés, mely arány uniós szinten kiemelkedően magasnak számít, hiszen a legfrissebb EU-s átlag 37 százalék. A kisebbségi jogok terén tapasztalható kettős mércére Frans Timmermans esetében már rámutattunk, aki az EB alelnökeként a 2017-es katalóniai függetlenségi népszavazáson a résztvevőkkel szembeni rendőri túlkapásokat – melyben több száz ember sérült meg – arányosnak és elfogadhatónak értékelte, míg a magyar kormány migrációs válság során tanúsított határvédelmi intézkedéseit – köztük a rendőri jelenlétet is – sorozatosan bírálta, holott azok valóban arányosak voltak, és az Alaptörvénynek, illetve a jogszabályoknak mindenben megfeleltek. A melegellenes indíttatású bűncselekmények száma Magyarországon elenyésző, hazánk mégis sorozatosan ki van téve a homofóbia vádjának, az elmúlt hónapokban azért, mert törvény védi a gyermekek egészséges testi, lelki, szellemi fejlődését. Ezzel szemben a COC Nederland holland melegjogvédelmi szervezet szerint 2016-ban 1.295 homofób incidens történt Hollandiában, 2015-ben pedig 1.574 ilyen ügyet tártak fel. Az Amszterdami Egyetem felmérése szerint a hollandiai homofób támadások kétharmadát bevándorlók követték el, azonban épp a tettesek származása miatt, a Benelux államoknak nem kell az LMBTQ-ellenesség billogjával számolniuk. Ami a zsidóságot, illetve a liberálisok antiszemita vádjait illeti, 2020 novemberében Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) főrabbija a Magyarország Barátai Alapítvány által szervezett konferencián elmondta: „Magyarország valószínűleg a zsidók számára legbiztonságosabb hely jelenleg Európában. [...] Ami az antiszemita tendenciákat illeti, Magyarország nemzetközi összehasonlításban mindenképpen biztonságosnak számít.” 2019-ben 35 alkalommal történtek antiszemita incidensek hazánkban, ami lényegesen pozitívabb, mint a nyugati – jelentős muszlim közösségekkel rendelkező – országok hasonló adatai, mégis minket ér a zsidóellenesség vádja. A kettős mérce Brüsszel általi sorozatos alkalmazását az uniós polgárok is tapasztalják. A Századvég 30 országban 30 ezer fő megkérdezésével készített Európa Projekt 2021 kutatása (továbbiakban: Kutatás) rámutat, hogy a válaszadók magasabb mint 2:1 arányban érzik úgy, hogy létezik kettős mérce a saját országukkal szemben az Európai Unióban. A számokból jól látható, hogy nem egyszeri pillanatképről van szó, konstans módon lesújtó az eredmény, hiszen az EU alapelvei közé tartozik a tagállamok közötti egyenlőség, ami – szemmel láthatóan – nem valósul meg. Megállapítható, hogy még a visegrádi országokban is többségben vannak azok, akik szerint Brüsszel kettős mércét alkalmaz a hazájukkal szemben. A legnagyobb arányban (77 százalék) a szlovénok gondolják így, míg a skála túlsó felén Dánia helyezkedik el, 33 százalékos igen-rátával. A Sargentini-jelentésből és jogállamisági riportokból levont konklúziókból, a már tárgyalt kettős mérce mellett, kirajzolódnak Soros György kritikái a „renitens„ államokkal, illetve elvárásai a saját embereivel szemben. A tőzsdespekulánshoz köthető Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF) által támogatott nem kormányzati szervezetek (NGO-k) összefonódása a jelentésekkel és a jelentéstevőkkel bizonyítja Soros befolyását és intervenciós törekvéseit. Már önmagában az aggályos, hogy a magyar jogállamiságot 2017 és 2018-ban egy olyan európai parlamenti képviselő vizsgálta, akinek nem csak jogi végzettsége, de még csak diplomája sincs, azonban Judith Sargentini objektív és szakmai alapú bírálatát egyéb tényezők is beárnyékolták. A DC Leaks korábban kiszivárgott listáján szerepelnek azok az EP-képviselők, akik deklaráltan Soros György megbízható szövetségeseinek számítanak, és köztük van Judith Sargentini is (77. o.). A holland politikus, továbbá, 2014. május 13-án együttműködési megállapodást kötött a Transparency International Nederland nevű álcivil szervezettel, amelynek értelmében az NGO nyilvántartja azon képviselőket, akik aláírtak neki, és az EU-ban a szervezet iránymutatásai szerint kell cselekedniük. Soros György konzekvensen alkalmazza azt a taktikát, hogy az általa finanszírozott „civilekkel” mondatja tollba a különböző brüsszeli jelentések tartalmát. Így történt a Magyarországról készült 2020-as és 2021-es jogállamisági jelentések megalkotásakor is. A tavalyi dokumentummal kapcsolatban Varga Judit úgy vélte, „elfogadhatatlan, hogy a jelentést valójában olyan szervezetek írták, amelyek a Magyarország ellen összehangolt politikai kampányt folytató, központilag finanszírozott nemzetközi hálózat részei. A jelentés magyar fejezete 12 civil szervezetre hivatkozik. Ezek közül 11 civil szervezet kapott az elmúlt években pénzügyi támogatást a Soros Györgyhöz kötődő Nyílt Társadalom Alapítványoktól.„ Ilyen, a Sargentini-jelentés és a jogállamisági jelentések elkészítésében is aktívan közreműködő NGO-k:

• az Amnesty International, amely 2016 és 2019 között közel 10 millió dollárt – hozzávetőlegesen 3,1 milliárd forintot – kapott az OSF-től,
• a Magyar Helsinki Bizottság, amely az OSF-től és a Nyílt Társadalom Intézet Alapítványtól 2019-ben 320 millió forint támogatásban részesült,
• a Társaság a Szabadságjogokért (TASz), amely 2016 és 2020 között 287 millió forint támogatást nyert el az OSF-től,
• a Transparency International Magyarország, amely a 2017-2019-es időszakban 66,5 millió forintot kapott az OSF-től.

Míg az NGO-k terén Soros György rendszerint ugyanazokhoz tér vissza, addig az egyes embereit sokszor csak projektszerűen, egyes feladatok végrehajtása erejéig „használja”. A Momentum Mozgalom egy 2020 októberében kiszivárgott belső videójában Donáth Anna EP-képviselő arról számolt be, hogy „rengeteg informális telefonhívás, beszélgetés történt – nemcsak velük, hanem az új Sargentinivel is, Gwendoline Delbosszal, francia képviselő a zöldektől, ő viszi tovább a magyar kérdést.„ És valóban, a 2021 szeptemberének végén hazánkba látogató LIBE-delegációt Gwendoline Delbos-Corfield vezette, aki Soros kottájából játszva, ugyanazt az érvkészletet használva folytatta Magyarország nemzetközi lejáratását, mint a Magyarországgal szemben a 7. cikk szerinti eljárást kiharcoló holland elődje. A Delbos-Corfield nevével fémjelzett küldöttség tagja volt Malin Björk, Svédország első nyíltan leszbikus, radikális feminista EP-képviselője, aki – Sargentinihez hasonlóan – szintén szerepel a DC Leaks Soros-listáján, valamint Nicolas Bay, a francia Nemzeti Tömörülés EP-képviselője is, aki a Twitteren azt írta, hogy „az EU azért vádolja Orbán Viktort, mert visszautasítja a kötelező migránskvótát, nem ad extra jogokat az LMBT-embereknek és védi a hagyományos családot.” Az, hogy Soros György az általa bőkezűen finanszírozott álcivil szervezeteken keresztül minden európai országban jelen van, és meg nem választott politikai aktorként próbálja alakítani az adott állam belügyeit, erős antipátiát vált ki a lakosságból – ezt támasztják alá a Kutatás azon kérdésére adott válaszok, melyben a Századvég a polgárok Sorosról alkotott véleménye iránt érdeklődött. Az eredményt annak fényében kell vizsgálni, hogy a válaszadók több mint fele – a legfrissebb adatok szerint a 68 százalékuk – nem ismeri Soros Györgyöt, nincs róla véleménye vagy nem válaszol. Akiknek azonban ismerős a tőzsdespekuláns és tevékenysége, azok az elmúlt öt évben 2,5-4-szer annyian válaszoltak úgy, hogy kedvezőtlen a véleményük róla, mint akiknek kedvező – a Sorossal való szimpatizálás egyébként az elmúlt három évben minimális növekedést mutat, de ez nagyságrendi eltérést nem jelent, továbbra is rendkívül elutasított. A Kutatás alapján látható, hogy a szimpátia-antipátia arányában nincs jelentős különbség az alapítók és XX. századi csatlakozók, a volt szocialista országok, a V4-ek és az európai uniós (+UK) átlag között, az mindenhol 2:5-nek felel meg a „kedvezőtlen„ vélemény javára. Tehát a válaszadók minden vizsgált régióban 2:5 arányban mondták azt, hogy inkább antipatikus számukra Soros György, azaz hétből mindössze kettőnek szimpatikus. A különbség Soros György ismertségében érhető tetten. Habár az intervenciós tevékenységét Nyugaton sokkal hamarabb elkezdte, a volt szocialista országokban mégis jóval többen ismerik a nevét, csupán a válaszadók 17 százaléka nem, míg az alapítók és a XX. századi csatlakozók esetében ez 36 százalék, több mint a megkérdezettek egyharmada. Soros György elfogadottsága Görögországban a legalacsonyabb és Luxemburgban a legmagasabb (a megítélését illetően a kedvező-kedvezőtlen válaszok aránya előbbi esetben 6-57%, utóbbiban 17-21%, tehát még ott is inkább antipatikus személyként tekintenek rá). A Kutatás kitért továbbá arra is, hogy a megkérdezettek elfogadhatónak tartják-e, hogy a közösségi oldalak saját politikai nézeteik alapján törölnek felhasználói tartalmakat az oldalakról. A kérdés rendkívül aktuális, hiszen egy hónapja látott napvilágot a hír, miszerint az Európai Hálózatfinanszírozási Eszköz (CEF) finanszírozásában megvalósuló pályázaton nyert a Magyar Jeti Zrt., megszerezve a jogot és a támogatást, hogy létrehozza a Magyar Digitális Média Obszervatóriumot (HDMO). Ezen megfigyelőközpontnak – melynek hivatalosan deklarált célja a dezinformációk kiszűrése – a Soros Györgyhöz több ponton köthető Magyar Jeti Zrt. általi életre hívása egy újabb támadásként fogható fel a nemzeti alapokon nyugvó kormányzással, valamint általánosságban a jobboldali gondolatokkal szemben, ezáltal pedig beavatkozásként értékelhető a magyar belügyekbe, illetve a jövő évi választásokba az ellenzék oldalán. Az új magyar „megfigyelőközpont” politikai elfogultságára a legegyértelműbb bizonyíték az, ha megnézzük, mely szervezetek delegáltjai kapnak forrást és felhatalmazást az online cenzúra foganatosítására: kizárólag balliberális szerkesztőségek újságírói (Direkt36, Mérce, 444). A HDMO-nak nemzetközi előzménye is van, az Európai Digitális Média Obszervatórium, illetve a Facebook-cenzúrát kizárólag a jobboldali hangok elnémítására használó AFP francia hírügynökség tevékenysége. A véleménynyilvánítás – minden alkotmányos indok nélküli, csakis politikai alapon történő – korlátozását azonban az európai polgárok többsége – még ha egyre csökkenő arányban is – elutasítja. A válaszadók közel 2:1 arányban elfogadhatatlannak tartják a politikai alapú online cenzúrát. Ha a választ megtagadó megkérdezetteket is beleszámítjuk, akkor is elmondható, hogy az európaiak több mint fele elutasítja a felhasználói tartalmak politikai alapon történő törlését. Az ilyesfajta cenzúra elfogadottságában jelentős különbség mutatkozik az alapítók és XX. századi csatlakozók, valamint a volt szocialista országok lakosainak a válaszai között. Az alapítók és XX. századi csatlakozók mindössze 53-31% arányban utasítják el a felhasználói tartalmak politikai alapú törlését, ezzel szemben a volt szocialista országokban az „elfogadhatatlan„ válaszok száma közel háromszorosa az „elfogadható” válaszokénak. Az online politikai cenzúrát legradikálisabban elutasító ország Bulgária, 77-13% arányban, rögtön utána Magyarország (76-14%) és Csehország (73-14%). A fent említett adatokról készült ábrák megtekinthetőek a Századvég oldalán.