A kommunisták így hurcolták el a magyarokat

Szolyván, az egykori gyűjtőtábor helyén anyaországi támogatással létesített emlékparkban tartott központi megemlékezésen Kalmár Ferenc, a Külgazdasági és Külügyminisztérium szomszédságpolitikáért felelős miniszteri biztosa hangsúlyozta: a sztálinizmus kárpátaljai magyar áldozatainak emlékparkja a Kárpát-medencei magyarság egyik központi zarándok- és rendkívül fontos emlékhelyévé vált.

„Nagy tisztelettel hajtunk fejet az ártatlanul elhurcolt nemzettársak emléke előtt, és emlékezünk a szörnyű emberi sorstragédiákra” – tette hozzá.

Kárpátalja nemzetiségi és kulturális sokszínűségére utalva a politikus emlékeztetett arra, hogy ez jelenti a térség egyik legfontosabb értékét és gazdagságát, és jóllehet a határok és államok az elmúlt évszázad során ötször változtak, az emberek maradtak.

„Minden hatalmas megpróbáltatás és veszteségek ellenére vagyunk, létezünk, gyarapodunk és folytatjuk az 1100 éve tartó nemzetépítést” – mondta. Hozzáfűzte, ma Magyarországnak, a magyar kormánynak egyik nemzetpolitikai alapelve, hogy minden magyar számít: azok, akik a múltban éltek, a jelenben élők és az eljövendő generációk is.

A kárpátaljai magyarság jelenlegi jogfosztott helyzetéről szólva Kalmár Ferenc aláhúzta, el kell fogadni, hogy minden nemzetnek van létjogosultsága, az ukrán nép is sokat szenvedett történelme során.

Reményének adott hangot, hogy az ukrán állam visszatér a kisebbségek oktatási és nyelvhasználati jogainak szavatolásához.

Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke arra emlékeztetett, hogy a mostani a kerek évfordulók éve a kárpátaljai magyarság számára, hiszen száz évvel ezelőtt csatolták Kárpátalját Csehszlovákiához, 75 évvel ezelőtt szállták meg a vidéket a szovjet csapatok és hurcoltak lágerekbe mintegy 30 ezer kárpátaljai magyar férfit, németeket, és 30 éve alakult meg a KMKSZ.

Az elhurcoltak emlékének megörökítése sikerült, mert Kárpátalja 122 településén van emlékműve a sztálini terror áldozatainak, létrejött a szolyvai emlékpark, amelynek 100 emléktáblájára 12 ezer áldozat neve van felvésve – közölte. Sajnálatosnak nevezte, hogy Ukrajnában máig nem sikerült hivatalosan rehabilitáltatni a szovjet terror ártatlan magyar áldozatait, ezért a KMKSZ harmadszor szervezett Munkácsról Szolyvára 30 kilométeres, a rehabilitáció követelését nyomatékosító emlékmenetet, amelyen ezúttal több mint ötszázan vettek részt.

Menczer Erzsébet, a Szovjetunióban volt politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetének elnöke hangsúlyozta, hogy a szolyvai megemlékezés legfontosabb célja „találkozni és megérteni az előttünk járók, a múlt üzenetét, emlékezni a kommunizmus egyenlőséget hirdető eszméjének százmillió áldozatára”.

Tarthatatlannak nevezte a „kettős mérce folytatódó alkalmazását” a hitleri és sztálini bűnök kapcsán, amely Hitler gyilkosságait elítéli, Sztálinét viszont igyekszik szőnyeg alá söpörni.

A málenkij robot 1944 végén, a hadi események végeztével, a front továbbvonulásával és a fegyverek elhallgatásával a kárpátaljai magyarság számára nem a béke és a nyugalom időszaka következett, hanem további megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük. A kollektív bűnösség kreált elve alapján bűnös nemzetnek nyilvánított magyar és német etnikum tízezrei számára a vesztes világháború következménye deportálások, kényszermunka, málenkij robot volt. A második világháború végén, a szovjet csapatok Kárpátaljára érkezését követően került sor a kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiájára. 1944 novemberében a szovjetek három napig tartó „kis munka” ürügyén jelentkezésre szólították fel a régió valamennyi hadköteles magyar és német nemzetiségű, 18 és 50 év közötti férfi lakosát. A megjelent férfiakat azonban a háromnapos jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba hajtották, ahol a járványok, az embertelen bánásmód és a borzalmas körülmények miatt a foglyok ezerszámra haltak meg. A szolyvai megpróbáltatásokat túlélőket kiéheztetve, átfagyva, emberi méltóságukban megalázva továbbhajtották az Uzsoki-hágón keresztül Sztarij vagy Novij Szamborba, ahol bevagonírozva kiszállították őket a Szovjetunió különböző lágereibe, ahonnan nagy részük soha nem tért vissza. A hazatértek többsége pedig nem érte meg az öregkort. Az elhurcoltak nagy része soha nem tért vissza szülőföldjére, nem élte túl az embertelen körülményeket és bánásmódot. A hazatértek közül sokan rövid időn belül meghaltak a lágerben szerzett különböző betegségekben, de a fizikai sanyargatásoknak kitett, a megalázás és az emberi méltóság elvesztésének különböző stációit átélő deportáltak lelkében is maradandó traumát és nyomot hagyott a málenkij robot. Az elhurcolt magyar nemzetiségű férfiakat 1946-tól kezdték el fokozatosan hazaengedni. A túlélőket megfélemlítették, így hallgatniuk kellett arról, ami velük történt.