Amikor egy író is azt mondja, hogy vannak elmesélhetetlen történetek-Ugron Zsolna a határon volt önkéntes

Ugron Zsolna írónő rokonai régóta a Szuverén Máltai Lovagrendben szolgálnak, ő önkéntesnek jelentkezett a máltaiakhoz. Kiskamaszként a román kommunizmus űzte el a hazájából – az elmúlt hetekben háború elől futó gyerekekbe öntött lelket. Népszerű regényeket írt a történelem nagyasszonyairól – most menekülő anyák szemében bukkan a bátorság történeteire. Tapasztalatairól, a Beregsurányban töltött napokról  adott interjút a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak.

"Egyáltalán nem krónikásként indultam útnak, de nyilván formálódtak történetek. Vannak kitörölhetetlen mondatok, tekintetek. Egyszer egy háromgyermekes család érkezett Kijevből, látszott rajtuk, hogy jólétből, nagyvárosi környezetből valók, a gyerekek is jól beszéltek angolul. A segítőponton csak várniuk kellett, mert volt úticéljuk, csak a továbbutazásukat kellett szervezni. Addig is bekísértük őket az egyik konténerbe, hogy melegedhessenek. Az egyik kisfiú, miután teát és a csokit adtunk neki, majd meglátta a gyereksarkot is a színezőkkel és a játékokkal, megszólalt: „This is heaven” – Ez itt a mennyország. Ekkor derült ki az is, hogy tíz napja voltak már úton, és teljesen kimerültek. Kis híján sírva fakadtam, de összeszedtem magam, és azt feleltem, „most már csak jobb lesz.” Elképzelhetetlen, mit élhetnek át." -meséli az írónő.

Ugron Zsolnát íróként az asszonyi sorsok mozgatják meg, a határon is érzékenyebben érintette a történetek női oldala. 

"Nekem az volt nagyon nehéz, mikor egész kicsi gyerekkel érkező édesanyákkal találkoztam, akiknek fogalmuk sem volt, merre tovább. Egy ilyen anyuka két óvodáskorú gyerekkel és egy kisbabával jött. Csak ukránul tudott, nem ismert senkit Ukrajnán kívül, egyszerűen menekült, amerre látott. Épp akkor volt Beregsurányban egy német hölgy, aki más Németországba tartó menekülőkre várt, és akadt még szabad hely a buszában. Kiderült, hogy a német kisvárosnak, ahová fuvaroz, komoly menekültellátási infrastruktúrája van, szállással, munkalehetőséggel. Ezt ajánlottuk fel az édesanyának, aki ott állt egyedül a rémisztő helyzetben, és nem tudott dönteni. Képtelen voltam nem bevonódni a vívódásába. Félt, mert bár biztonságot kínáltak neki, de egy számára teljesen ismeretlen országban. Biztos felrúgtam ezzel az íratlan szabályokat, de megadtam neki a telefonszámomat, hogy legyen valaki, akit bármikor felhívhat. Végül nekiindult. Tudok is róla: azóta rendben megérkezett Németországba. Nagyon sok nőről és gyerekről beszélünk, akiknek egyedül kell most majd felépíteniük egy új életet, és bár az asszonyok erősek, ez nem lesz könnyű" -magyarázta.

Az írónő kiemelte az első benyomás fontosságát: a menekülők fogadása rövid epizód, de nagyon sok múlik rajta. Például amikor csak kínáltuk őket étellel-itallal, rendre elhárították: köszönik, nem kérnek semmit. Ám ha odaléptünk, vittünk kávét, csokit, üdítőt, akkor megkönnyebbülve, sőt örömmel fogadták. Az odalépés volt az az apró mozzanat. Hogy ne kelljen még kérni is mindazok után, amin átmentek. Igen, azt gondolom, sok múlik azon, hogyan érkezik meg az ember – nem csak ide, bárhova –, és milyen benyomások érik az első biztonságos helyen.

Kiderült, van amikor az író sem tudja elmesélni a történetet, mert a történetek azoknak a sajátjai, akikkel megtörténtek.

"Amit a menekülő emberek átélnek, azt közülük valakik tudják majd jól elmesélni, nekünk elképzelni is alig lehetséges. Ül egy gyerek a hátsó ülésen mögöttem, aki semmit sem tud az osztálytársairól, mert ők nem menekültek el. Egy édesanya beszél az Ukrajnában maradt férjével, és közben a kislánya azt kérdezi a telefonáló anyjától: „Anyu, az Apu megint sír?” Ezeket nem lehet elképzelni"- tette hozzá.