Pál Feri atya: "Képesek vagyunk a szépre!"

A karácsony előtti nap már a szeretetteli ráhangolódás ideje, hogy az ünnep igazán méltó legyen. Vagy inkább a kapkodás és a pánik lesz rajtunk az úr? Pál Feri atya úgy véli, van valami, ami mindennél fontosabb értékünk, még ha néha el is feledkezünk róla, hogy képesek vagyunk rá.

Van-e vajon szebb és teljesebb ünnep, mint a karácsony? A legtöbb család számára ez az év legmeghittebb, legjobban várt időszaka – és egyúttal a rengeteg ember számára a leginkább rettegett néhány nap. Rettegett azért, mert hajtanunk kell, mert kapkodunk és meg szeretnénk felelni a kimondatlan elvárásoknak. Vagy éppen azért rettegett, mert szeretnénk adni, csak éppen nincs miből. Szeretnénk megélni az ünnepet, csak éppen nincs kivel. Így aztán a karácsony egyszerre válik egy sok szempontból nagyon is különleges ünneppé, akár még attól is függetlenül, hogy vallásosak vagyunk-e egyáltalán.

Idilli az ünnep, vagy csak annak hisszük?

„Vajon abban a 2000 évvel ezelőtti karácsony éjszakában volt-e valami idilli? Ha tudjuk a történeti tényszerűségét annak, hogyan s mint történtek ott a dolgok, akkor talán egyszerűen meg is válaszolhatjuk ezt. Mégpedig úgy, hogy idilli éppen nem sok minden volt benne” – mondja Pál Feri atya, aki az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb és legtöbb embert megérintő katolikus papja. Népszerűségének oka leginkább az, hogy nagy tömegeket megmozgató előadásain a teológiai kérdésektől a pszichológián, a spiritualitáson át a személyes lelki egyensúlyig és párkapcsolati kérdésekig rengeteg témával foglalkozik érzékeny humorral, érthetően és rendkívül emberien.

Mint mondja, nem csoda, hogy karácsonykor idillre vágyunk, még akkor is, ha történeti tényszerűség nem indokolja ezt. „Szerintem nem arról van szó, hogy valamit idealizálni akarnánk, vagy idillivé tenni, ami nem volt ott és akkor az. Sokkal inkább, hogy mi a realitásban, éppenséggel a nehézségekben, abban a megpróbáltatásban és abban a kiszámíthatatlanságban nagyon is képesek vagyunk valami szépet meglátni. Valami szépet, valami hallatlanul értékeset, és valamit, ami lenyűgöz bennünket. Éppen e nehézségben, a megpróbáltatásban, a szükségben, adott esetben a szenvedésben, vagy a nélkülözésben nagyon is képesek vagyunk valami szépet meglátni” – ez motivál bennünket, ez az, ami miatt igyekszünk megteremteni az ünnep meghittségét.

Tényleg felfal minket a gond, a pénz, a bonyodalmak?

Rengeteg teendővel kell megbirkóznunk nap mint nap. Dolgozunk, intézzük ügyes-bajos dolgainkat, annyi irányba szakadunk, hogy már sokszor fejben is nehezen tudjuk követni az intéznivalók listáját. Munkába járunk, a nehezen megkeresett pénzből kifizetjük a számláinkat, próbáljuk minél kiegyensúlyozottabban fenntartani belőle a családot, és közben sokszor tényleg nem ez az, ami igazán számít. Hanem valami egészen más.

„Egy kedves ismerősömet elbocsájtották a munkahelyéről. (…) Kérdezem, tőle, hogy van. Erre ezt mondja: Képzeld, azt mondják a gyerekeim, hogy most a legjobb a család. Ugyanis van időm elvinni őket iskolába, van időm bevásárolni (…), én adom nekik az ebédet, van rájuk időm.” Mert a család nem csak a pénztől marad fenn. Persze ez távolról sem jelenti azt, hogy a nehézségeket el kellene vagy lehetne bagatellizálni, hogy elmehetnénk a gondok vagy a szükség mellett. Egyszerűen csak arról, hogy gyakran meg tudjuk látni még a nagy problémák között is a szépet.

Mi lehet az igazi ajándék? Mi az, amivel a másik szívéig érünk?

Nézzük a reklámokat, keressük az ötleteket, hogy vajon milyen modern, izgalmas és többnyire drága holmi lehet, aminek társunk örülni fog. És valójában ezekkel a tárgyakkal élményt szeretnénk adni. Annak az élményét, hogy a másikat boldog, felcsillan a tekintete. Pedig a legnagyobb ajándék nem pénzzel mérhető – bármekkora közhelynek is hangzik mindez első olvasásra. A legnagyobb ajándék az, hogy figyelünk a másikra, hogy amikor felállna a párunk és megkavargatná a Szentestére készülő halászlevet, akkor azt mondjuk neki, „hagyd csak, majd én megcsinálom”. Hogy meghallgatjuk egymást, a másik szemébe nézünk, ráhangolódunk egymásra és valóban megéljük az összetartozást. Akár kerülnek nagy tárgyak a fa alá, akár nem.

„Nagy dolog az (…), hogy mi mindannyian meleg szívűek vagyunk, mindannyian. Ha nem akarnánk, akkor is meleg a szívünk. És hogy ebből a melegségből éppenséggel mindazt odaadhatjuk egymásnak, amire azt gondolom egyébként, tényleg a szívünk mélyéből vágyunk. Ezért de jó, hogy a melegszívűségünkben ott van az az érzékenységünk, ami a nehézségben, vagy a szükségben, vagy a megpróbáltatásban is képes volt és képes lesz meglátni a szépet.” – foglalja össze Pál Feri a szeretet és az egymásra figyelés igazi lényegét. És ha ebben az évben mindannyian csak kicsivel jobban koncentrálunk arra, hogy lelkünkkel is megéljük azt, amink és akink van, akkor máris sokkal, de sokkal szebb és boldogabb hely lesz ez a világ. Legalább erre a néhány napra.

(forrás: www.palferi.hu)