INSIDER

Így is lehet! 27 éve haj­lék­ta­lan, még­sem az utcán él

Nincs hely a vi­lá­gon, amit az 57 éves Nagy Ju­li­anna ott­ho­ná­nak ne­vez­het, és ez már 9 éves kora óta így van. Akkor ke­rült ál­lami gon­do­zásba, majd mun­kás­szál­lóra - végül az ut­cára. Még­sem élt soha köz­te­rü­le­ten, és min­dig tiszta, ad ma­gára. Ő ho­gyan csi­nálja?
  • Szerző: Ripost

Sokan válnak azért hajléktalanná, mert összeférhetetlenek, iszákosak, életmódjukat nem viseli el a környezetük. Nagy Julianna azonban soha nem ivott, nem dohányzik, nem bántott senkit - egyszerűen belekényszerült ebbe a helyzetbe. Amikor 9 éves korában elváltak a szülei, állami gondozásba került.

EZEKET OLVASTAD MÁR?
Két házasságból összesen tizenegyen vagyunk testvérek

– meséli.

„Jártam haza kimenőre gyerekként, de amikor nagykorú lettem, az intézetből mennem kellett és haza akartam költözni, anyu kidobott. Meghalt már édesanyám, úgyhogy inkább nem mondok róla semmit. A halála után megpróbáltam összehozni a családot, a testvéreimet és azok gyerekeit, de már túlságosan eltávolodtunk egymástól.”

Julika a fiatal éveiben munkásszállón lakott, de a rendszerváltás után megszűntek a szállók, és ő ismét utcára került.

„Három évig egy katolikus közösségben laktam, de átszervezték, mennem kellett. Laktam a Könyves Kálmán körúti, majd a Dózsa György úti hajléktalanszállón, a máltaiaknál, egy templom parókiáján, néhány hétre vissza-visszamehettem a katolikus közösségbe, laktam Leányfalun az ismerősöm nyaralójában, olcsó hostelekben, barátoknál, de sehol nem voltam otthon.Arra viszont mindig adtam, hogy tiszta legyek, és nem aludtam az utcán. Ember akartam maradni. Volt egy hely a Kürt utcában, ahová be lehetett menni tisztálkodni, kaptam fürdőköpenyt, kimoshattam, megszáríthattam a ruháimat, és tisztán vettem vissza. Amikor sehol nem találtam helyet, sorban álltam az éjjeli menedékhelynél már délután ötkor, így nyitáskor, ha nem is az első, de a tizedik voltam. Vagy ha nem kaptam férőhelyet, járműveken töltöttem az éjszakát. Előfordult, hogy bekéredzkedtem egy kukatárolóba, de a közterületeken nem éreztem magam biztonságban.”

Julika túlélési stratégiája az, hogy a nálánál is szerencsétlenebbeknek igyekszik segíteni, de ő is elfogadja a segítséget attól, aki azt nyújthatja.

Eközben a címlapon

„Végeztem karitatív munkát templomokban, Teréz anya nővéreinél és a máltaiaknál is: mosogattam, takarítottam, zsíros kenyeret kentem” – mondja, mintha ez volna a legtermészetesebb.

A karitatív és vallási szervezeteknél találtam barátokra is.

„Van egy barátnőm, a munkahelyére bármikor bemehettem ebédelni, ha volt ideje, beszélgethettünk is. Soha nem felejtem el, egyszer a Vérmezőn ültem egy padon, és egy kislány a kezembe nyomott egy becsomagolt szendvicset.Külföldi lehetett, nem beszélt, csak rám mosolygott, de ez mindennél többet elmondott.”

Julika amíg tudott, dolgozott, nyomdai könyvkötő volt, de elvállalt bármit, amit meg tudott csinálni, bonbont csomagolt, takarított. Már régóta rokkantnyugdíjas. A betegségei miatt – amikben szerepet játszhatott nehéz élete - kórházakban is eltöltött heteket, hónapokat, és a jószívű orvosok nem siettek kitenni – tudták, hogy az utcára megy, megvárták, amíg felerősödik. Most már két éve szociális otthonban lakik, negyedmagával egy szobában.

„Ha kívánhatnék valamit a jótündértől, egy kis saját szobát kérnék, ahol magam lehetek” – mondja Julika. „Vagy egy helyet, ahol gondoskodhatnék egy kedves idős hölgyről, külön szobában nála lakhatnék, akkor még egyedül sem lennék. El tudnám látni. Tisztában vagyok vele, hogy jótündérek nincsenek, de az emberek közt vannak jók. Hátha egyszer nekem is lehet még otthonom.”